3.rész - Hogy nem vettem észre?

-Maradj itthon ameddig nem jövök suliból oké?

-Menni akarok. Érted? Menni akarok! Úgyse látnak meg! -győzködött Boby. Kb. 15 perce csináltuk amikor meguntam.

-Rendben legyen! Velem jöhetsz. De ne legyél láb alatt! 

-Oké-oké. -és beszálltunk a kocsimba. Egy átlagos reggel. Szokás szerint megvárattam az ajtóban ácsorgó Mattet aki, hogy úgy mondjam, nem volt túl boldog ettől. Kiszálltam a kocsiból és Bobyhoz szóltam.

-Egész nap nem fogok hozzád beszélni, mivel az emberek téged nem látnak. Még a végén hülyének néznének, hogy magán társalgást folytatok! 7.óra után itt találkozunk!

-Ezt gondoltam.. -és már el is sétált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ajtó felé vettem az irányt, ahol már Matt idegeskedett. 

-Hogy tudsz mindig elkésni?! 

-Sajnálom. Későn indultam el.

-Mint minden reggel! -ordibált velem.

-Ne csinálj már úgy, mint egy idegbajos. Itt vagyok és kész. -kicsit kezdett elegem lenni, hogy minden reggel eljátsszuk ezt. Igaz részben én vagyok a hibás, hogy állandóan később jövök mint kéne, de ő kapja fel állandóan a vizet! Elborult az agyam. Elővettem a zsebemből a cigarettát és az öngyújtót, amivel hódoltam káros szenvedélyemnek. Matt ettől viszont még idegesebb lett. Kivette a számból a cigit és eltaposta.

-Az iskola területén tilos a dohányzás! Meg amúgy is. Meg akarsz halni? Ha az a célod, akkor jó irányba haladsz! 

-Te meg miről beszélsz? Ez csak egy szál cigi! Mi bajom lehetne tőle? 

-Te alszol a biológia órákon?

-És ha nem érdekel, akkor mi van?! -és ezzel ott is hagytam. Nem tudom, mire föl lett hirtelen ennyire idegbeteg. Komolyan, soha nem csinált ilyet. Igaz, néha kiszokott borulni, de ezek a kis veszekedések nem szoktak tovább tartani 5 percnél. Furcsa volt.

Beléptem az osztályomba, ahol az a megnyugtató dolog várt, amitől tényleg osztály az osztály: a zsivaj. Nincs olyan, hogy mi csöndben lennénk. A tanárok ki vannak készülve. Bár, ezen nem csodálkozom! Az osztálytársaim mind a barátaim. A közelükben csak úgy repül az idő! Milyen jó lenne, ha ez az órákra is igaz lenne! Végig ültem az ablak melletti padomban mind a 7 órát. Elindultam a kocsim felé. Minél hamarabb haza akartam érni. 

-Boby itt vagy? -de nem jött válasz. Beültem, hátha ismét a hátsóülésen találom. Igazam lett. Boby ott feküdt és nézte a kocsi tetejét. 

-Milyen napod volt? -kérdezte unottan.

-Át aludtam az órákat. És neked?

-Nekem? Nos.. Körbenéztem az iskolában és teljesen jól éreztem magam addig, ameddig meg nem láttam, hogy az üvegszekrény a képeimmel van tele. 

-Ez csak természetes! Hiszen rengeteg embernek hiányzol! -mosolyogtam rá.

-Tényleg? Nem tudtam, hogy bajszot szokás annak a képére rajzolni, aki hiányzik! -borult ki teljesen és jobb kezét a fejére hajtotta. Térdét felhúzta és csöndben feküdt tovább. 

-Sajnálom, nem tudom ki tehette. 

-Én sajnos igen.  Egy olyan személy volt, akitől ezt a legkevésbé vártam. -hallottam a szomorúságot a hangjában. 

-Ki volt az?

-Az mind egy. A lényeg, hogy nem akartam ezt látni. Jobb lett volna, ha nálatok maradok. 

Ezután csak csöndbe vezettem. Meg akartam szólalni, de fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Egyszer csak Boby megtörte a csendet:

-"I hope you don't mind, i hope you don't mind

That i put down in world
How wonderful life is
Now you're in the world." -hallgattam, ahogy a dalt énekli. 

-Boby megjöttünk! Hallod? -böködtem meg egy kicsit, de ő megint alvást színlelt. -Boby Loran! Tudom, hogy nem alszol! Légy szíves emeld meg a hátsódat és gyere már be! -de ő még mindig nem csinált semmit. -Oké szia. Majd bent találkozunk.

-Képes lennél itt hagyni? -hirtelen megállt bennem a vér. Rosszul hallottam talán? Vagy Boby tényleg.. Lehet, hogy sír? Az nem lehet. Fiúból van és ők nem szeretik mutogatni a gyenge oldalukat!

-Boby minden rendben? -beültem mellé a hátsó ülésre. 

-Nem kéne így látnod. -hajtotta térdére a fejét. 

-Héj nem szégyen, ha kimutatod mit érzel! -de nem szólt semmit. -Boby van akiknek még most is fontos vagy! Pedig már nem vagy közöttük! -ekkor végre felemelte fejét. Szeme könnyes volt és fájdalmat tükrözött. Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Fel sem fogtam mi történik. Mire észbe kaptam Boby már eltávolodott tőlem.

-Éreztél valamit? -bámult kifelé az ablakon. Nem számítottam erre a kérdésre, de az igazat kellett neki mondanom.

-Nem, semmit. Csupán annyit, hogy valami hideg hozzá ért a számhoz. 

-Sejtettem. -és már kint is volt a kocsiból. Kiszálltam én is, hogy utána mehessek, de már senkit sem találtam az udvarunkban rajtam kívül. Egész este nem találkoztam vele se a fürdőben, se a szobámban. Kezdtem aggódni. Eddig alig bírtam magamról levakarni, most meg már nem is kíváncsi rám. Nem tudtam mást csinálni, lefeküdtem aludni.

Reggel egy ismerős jelenettel találtam magam szemben. Boby feküdt mellettem az ágyamban. Arca kedvesen mosolygott és rám nézett szemeivel. A tegnapi szomorúságának se híre, se hamva. Mintha nem is lett volna. 

-Jó reggelt! -kelt ki az ágyamból. Ekkor tudatosult bennem, hogy a fiú, aki most úgymond nálam "lakik" tegnap megcsókolt. Kicsit zavarban éreztem magam, de Bobyn nem láttam aggodalmat. Úgy gondoltam nekem sem kéne nagy dobra verni a dolgokat. 

-'Reggelt! Hol voltál tegnap? 

-Oh ni csak, ni csak. Talán hiányoztam?

-Egy dumagép a szobámból? Semmiképp! -nevettem el magam. Leült mellém az ágyra. Barna haja ugyanolyan volt mint mindig. Mivel nem él, ezért változtatni sem tud magán. 

-Tudod, volt egy kis elintézni valóm! -vigyorgott szélesen. Nem tudtam mire gondolhatott, de ha ő nem akarta elmondani, akkor maradjon így. Kínos csend állt be közöttünk. Boby arca ismét közeledni kezdett felém, de én felálltam az ágyról. 

-Boby nézd, nem csinálhatom ezt! Nekem barátom van! 

-Láttam én azt a bizonyos "barátodat". Nem tudom kivel bánhat jobban. Veled vagy a kutyájával? 

-Ezt mire föl mondod?

-Arra föl, hogy én elfogadnálak a késéseiddel és a rossz szokásaiddal együtt is! Ő pedig egyszerűen csak meg akar változtatni téged! 

-Boby teljesen hülye vagy. Gondolt már át, miket beszélsz. Ismersz kb. 3 napja. Szinte semmit nem tudsz rólam, de te azt mondod, hogy elfogadnál. Ennek semmi értelme! 

-Nem is kell, hogy értelme legyen! Az igazán jó gondolatok is csak úgy hirtelen jutnak az ember eszébe nem? Akkor miért ne lehetne?! -állt fel már ő is az ágyról és mászkálni kezdett a szőnyegen. 

-Nekem.. most mennem kell! -és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem maradhattam tovább bent. Fogtam a cuccomat, elmentem a fürdőszobába, elkészültem és már indultam is. Korán volt még, vagyis inkább, korább volt mint ahogy indulni szoktam. Az iskolához odaértem 7:30-ra. Gondoltam Matt örülni fog, hogy most csak tíz percet késtem. De nem találtam ott. Matt majdnem egy év után az első alkalom. Ha beteg, akkor küldeni szokott egy sms-t, hogy aznap nem jön. De se sms, se Matt az ajtóban. Nem tudtam mit csinálni, bementem. Várni nem nagyon volt kedvem, szóval ez tűnt a legésszerűbbnek. Benyitottam az osztályomba, ahol érdekes dologgal találtam szemben magam. Minden szem rám szegeződött a teremben. Köpni, nyelni nem tudtam. Matt a helyén ül, ölében az egyik barátnőmmel Lisievel. 

-Ez mi akar lenni? -törtem ki 5 percnyi ácsorgás után.

-Nem bírod a pofára esést? Kerestem egy csajt, aki nem egy hisztis liba. Ráadásul nem is cigizik! -és ekkor döbbentem rá. Bobynak teljesen igaza volt. Mégis, hogy nem vettem észre, hogy a fiú akivel járok, ennyire bunkó? Ez abszurd. Mit sem törődve azzal, hogy mindjárt kezdődik a tanítás, kirohantam az iskolából és már be is ültem a kocsimba. Meggyújtottam egy cigit és vezettem haza. Úgy éreztem, ha változtatni akarok, akkor most kell lépnem! Leparkoltam a házunk előtt és felrohantam a szobámba. Ott viszont senkit nem találtam. Körbenéztem, benéztem a szobám minden zugába azzal a reménnyel hátha ott találom. Ám Boby nem volt sehol. Az asztalomon egy papírt és egy tollat találtam. Kezembe vettem, hogy megnézzem mi lehet az. Egy levél volt, méghozzá Bobytól. Azt tudtam, hogy néhány dolgot képes megfogni, de erre nem számítottam. A levélben ez állt: ...

2. rész - Sajnálom

-Segíteni?! Mégis miben? -kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-Nem tudok elmenni.
-Dehogynem! Ott az ajtó! Bár szerintem neked még arra sincs szükséged.
-Nem úgy! Hanem itt ragadtam. Nem tudok semmit tenni. Próbálkoztam már mindennel. Könyveket olvastam, ordítoztam, amint láthatod ezekkel kevés sikert értem el.
-Sajnálom, de azt hiszem rossz emberhez jöttél. Én nem tudok mit kezdeni azzal, hogy te itt vagy és mégsem vagy itt!
-Elison minden rendben? -hallatszott a kopogás az ajtón miközben anyu kiabált befelé.
-Igen persze! -feleltem neki vissza.
-Kérlek! Csak próbálj meg valahogy segíteni!
-Miért én? Miért nem kérsz meg mást rá? Annyi barátod volt, a családod, és rajtam kívül még több ezer ember mászkál New York utcáin.
-Megmutatom miért! -és már át is haladt az ajtón. Fogtam magam és utána eredtem. Amikor kiléptem az ajtón ő már rég a lépcső alja felé tartott le a konyhába, ahol a szüleim és a húgom tartózkodtak.
-Mit csinálsz te őrült! Ha meglátnak nagy bajba kerülök! -suttogtam neki, de mint aki nem is hallja csak sétált tovább.
-Én vagyok Boby Loran és halott vagyok! -ordibált a konyhában ahol a család már vacsorázott. A vér is megállt bennem egy pillanatra, de aztán más vonta el a figyelmem. Megfogtam a fiú karját és az előszobába ráncigáltam.
-Hogy-hogy nem hallottak meg? Nem is látnak? -képedtem teljesen el. Az előbbi kis játéka enyhén rám hozta a szívrohamot.
-Nem. Épp ezért vagyok most itt! Mindig azt a számot hallgatod a kocsidban. Ezért egyik este beültem, hogy hallgathassam. Valamiért a magnót nem sikerült bekapcsolnom, ezért inkább énekeltem a dalt.
-Your song?
-Pontosan. Nem is izgatott amikor beültél és elhajtottunk a kocsival. Úgy fogtam fel a dolgot mint valami egyszerű kiruccanást. Mentünk egy ideig és egyszer csak elkezdtél sikítozni. Amikor megálltál az út szélén átsétáltam az ajtón és néztem mi bajod lehet. Láttam, hogy a hátsó ülést bámulod. Pont ahol én ültem. Véletlen egybeesésnek tartottam, de nem hagyhattam annyiban. Kíváncsi voltam, hogy tényleg engem láttál-e vagy sem! Ezért jöttem veled teljesen el a házatokig, és a tükröt kihasználva tettem egy újabb próbát. Valami különleges van benned! Senki nem látott az egész városban!
-Különleges? Nem is ismerlek!
-Szerinted nekem holmi leány-álom az, hogy egy tök idegen lányt kell kérlelnem, hogy segítsen ki? Nem éppen, úgyhogy légyszíves ne hord annyira fent az orrod!
-Tudod mit? Nem érdekel! Megyek aludni és remélem többé nem látlak! -ezzel fel is mentem a szobámba. Megfordult a fejemben, hogy elég goromba lehettem hozzá, de ez akkor is nagyon furcsa! Bobyval eddigi életemben, ha beszéltem 2 szót akkor sokat mondok! Nem szokásom felsőbb évesekkel társalogni. Ráadásul... halott. Ez kész sokk. Mind egy is. Egy kis alvás majd rendet tesz a fejemben! Áthúztam a pizsimet és már be is feküdtem a pihe-puha ágyikómba.
Reggel érdekes kép fogadott. Boby az ágyamban fekszik és ha jól látom alszik. Úgy rémlik világosan megmondtam neki, hogy nem akarom többé látni. Most viszont nincs szívem felkelteni. Én és a lágy szívem. Egyszer bajt hozok saját magamra.
-Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik. -rossz szokásom, hogy magamban beszélek. Kicsit elmosolyodtam. Ekkor Boby mint valami energia bomba pattant ki az ágyból és üvöltözött:
-Jó reggelt New York! A Nap süt, a madarak csiripelnek és egy 17 éves lány belém van zúgva!
-Mi? Én? Te? Hogy? Várj. Te meg miről beszélsz? Honnan vetted ezt a marhaságot?
-Onnan, hogy kinéztem az ablakon. Ahhoz, hogy megállapítsam, süt-e a nap vagy nem, nem kell sok ész.
-A végére gondoltam! Dehogy vagyok én beléd esve!
-'Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik' Bájvigyor a végére! Elison téged annyira könnyű becsapni! Nem tudtad, hogy a szellemek nem alszanak? -ült ki az arcára egy hatalmas gúnyos mosoly.
-Menj a fenébe! Nem kértem egy koloncot a nyakamra! -és magamra húztam a takarót. Azt reméltem, hogy mire a takaró eltűnik a fejemről, Boby is el fog menni. Nem így volt. Boby még mindig itt volt és az ágyamon foglalt helyet. 
-Ne haragudj. -mondta halkan. Szinte alig lehetett hallani.-Csak tudod, most ebben a helyzetben, az egyetlen társaságom te vagy. Se barátok, se család. Senki. 
-Nekem kéne bocsánatot kérnem. Elragadtattam magam. Bele sem tudok gondolni, hogy milyen lehet neked! Úgy döntöttem segítek!
-Tényleg megtennéd?
-Igen! Mégpedig ma suli után azonnal elmegyünk a könyvtárba és megnézünk minden ehhez kapcsolódó könyvet! Rendben? -vigyorogtam rá.
-Köszönöm! -mosolygott kedvesen.

1.rész - Ki vagy te?

"And you can tell everybody this is your song
It maybe quite simplebut
Now that it's done
I hope you don't mind, i hope you don't mind
That i put down in world
How wonderful life is
Now you're in the world." -hallgattam a sötétkék autómban, max hangerőn kedvenc dalom. Teli torokból énekeltem amiért húgom Lucy nem nagyon rajongott. Elvittem az általános iskolába, után pedig a saját sulim felé vettem az irányt. Az én nevem Elison Starling. 17 éves. St. Gabriel gimnázium 3. évfolyam angol szak. Útközben még gondolkodtam egy picit, hogy miből fogunk írni esetleg felelni. Megérkeztem végre. Matt szokás szerint a főbejáratnál várt. Minden reggel ott áll, és megvárja ameddig beérek.
-Jó reggelt Matt!
-Elis késtél. Fél órát! Tudod te mióta állok itt? -mérgelődött, bár tudta, nem vagyok a pontosság embere.
-Pontosan 7:20 óta. Mindig akkor érsz ide.
-De nagy lett a kisasszony szája! -nevetett meglepetten. Megragadta a kezemet és már vonszolt is befelé az épületbe. Az elmúlt egy hétben szörnyen nyomasztó hangulat járta át az iskola minden pontját.
-Rosszul vagyok ettől a folyosótól. -biccentett fejével a bal oldalt elhelyezkedő üveges szekrény felé. A rossz légkör okozója nem más mint ez a szekrény. Vagyis inkább az, ami benne van, és amiért benne van. Egy hete egy szerdai este az egyik diák a délutáni munkájából jött haza kocsival. A központi kereszteződésnél volt amikor egy kamion áthajtott a piros lámpán egyenesen a srác kocsijába. A fiú azonnal meghalt és a sofőrt elítélték. Azóta kint van az iskola elején a fekete zászlónk is.
-Én is. De nem tehetünk ellene semmit. Legalább ennyit megérdemel az emléke.
-Hogy is hívták? Billy vagy Bill?
-A neve Boby volt. - hallottunk meg egy ismerős hangot. Az osztály társunk volt az Jessie, aki történetesen Boby unokatestvére volt. Mélyen érintette a dolog, azóta egyszer sem láttam mosolyogni.
-Nagyon sajnálom Jess! Tényleg! - mutattam ki részvétemet.
-Köszönöm. Sokat jelent! - a visszafogott és szomorú beszélgetésünket a csengő zavarta meg. Végig kellett ülnünk az unalmas órát. Utána még egyet és így tovább. Összesen 8 óránk volt ma és még edzés is volt délután. Focizok. Lehet, hogy furcsának találjátok, de egy lány is szeretheti a focit! 4-től 6-ig tartott az edzés. Ilyenkorra már besötétedik és én meglehetősen utálok sötétben vezetni. Kinyitottam a kocsit, beszálltam és amilyen gyorsan csak lehetett el is indultam. A központi kereszteződésnél a piros lámpa állított meg. Meghallottam az ismerős dallamot. Egyből felismertem. Your song! Elég halk volt, ezért odakaptam a rádióhoz, hogy hangosítsak egy kicsit. De furcsa módon a rádió nem világított. A zene nem szólt, csak az ének volt az ami zavarta a csendet a kocsimban. Zöld lett közben a lámpa. Gondolkoztam mit csinálhatnék a rádiómmal, elvégre elromolva sok hasznát nem veszem. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és az ijedtségtől hatalmasat sikítottam. Egy fiú ült a hátsó ülésen. A kormányt elrántottam és az út szélén kötöttem ki. Hátra fordultam, de már nem láttam ott senkit. Az ének is megszűnt. *Biztos csak képzelődtem. Elég fáradt vagyok.* motyogtam magamnak nyugtatás ként. Vissza kanyarodtam az útra és már indultam is újból haza. Akarva, akaratlanul is egész úton a visszapillantót figyeltem. Viszont semmi sem történt. Mire hazaértem már szinte biztosra vettem, hogy csak képzelődtem. Bementem a házunkba és elkiáltottam magam:
-Sziasztok megjöttem!
-Szia kicsim! Milyen napod volt? -kiabált ki apu a konyhából.
-Hát az eleje tökjó. A közepe elment. A végéről ne beszéljünk. -mondtam neki tömören, de lényegre törően.
-Szóval egy átlagos nap.
-Mondhatjuk így is.
-Oké. -és már el is indultam az emeleti szobámba. Kiskoromban állandóan a lépcsőket számoltam. 25 lépcsőfok. Ez a szokásom sajnos a mai napig megmaradt. A lépcsősor közepén van egy kis folyosó. Az vezet az emeleti fürdőszobához. Most rögtön oda mentem. Úgy éreztem fel kell frissülnöm. Az iskolai cuccomat ledobtam az ajtó mellett. Bementem és megnyitottam a csapot. Amíg a fürdővíz folyt megfésülködtem. A fürdőben van egy tükörszekrény. Ott tartom a fésűmet, törülközőmet és minden mást ami kellhet. Odasétáltam már törülközőbe tekerve és kivettem a fésűt. Mikor becsuktam az ajtaját egy ismerős arccal találtam magam szemben a hátam mögött. A fiú ismét itt volt. Reflexből rögtön sikoltottam és megfordultam. Most azonban nem tűnt el. Ott állt és kedvesen mosolygott, viszont rám így is a frászt hozta.
-Menj innen! -üvöltöttem rá.
-Kedves köszöntés.
-Azt akarod hogy bebizonyítsam, hogy én, én vagyok?
-Igen! -kezdtem vissza venni a hangszintemből, de még mindig hihetetlenül meg voltam ijedve.
-Hát jó. Boby Loran, 18 éves. St. Gabriel gimnázium 4. évfolyam. Van egy húgom Julia és az unokatestvérem Jessie az osztálytársad. Kell ennél több?
-Ennyit még én is tudok Bobyról. Nem győztél meg túlságosan. -kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem fog bántani. Sőt! Mintha oldani próbálná a minket körülvevő feszültséget.
-Oké akkor vagy elhiszed, vagy nem. Én Boby vagyok, te pedig Elison. Maradjunk ennyiben.
-Hogy tőled?
-Igen. Nem hiszem, hogy szórakozásból jelensz meg az ember kocsijában és a fürdőszobában miközben éppen... Ó Jézusom! Azonnal fordulj el!!! -ekkor tudatosult bennem, hogy egy szál törülközőben állok a srác előtt.
-Ó ne aggódj. Láttam már ennél kevesebb ruhát is. -éreztem, hogy kicsit belepirultam ebbe a mondatába. Tényleg előfordulhat, hogy ő Boby. Hiszen barátságos és amint kiderült nem rossz szándék vezette hozzám. Teljesen megnyugodtam azt leszámítva, hogy egy számomra idegennek mondható fiú van a fürdőszobámban.
-Fordulj már el! Most!
-Jól van, jól van. Nem kell annyira túlreagálni.
Visszahúztam a ruhámat és elzártam a csapot. Kicsit beletúrtam a hajamba és szóltam neki, hogy megfordulhat.
-Szóval ott tartottunk, hogy mit szeretnél tőlem.
-Segítened kell!