1.rész - Ki vagy te?

"And you can tell everybody this is your song
It maybe quite simplebut
Now that it's done
I hope you don't mind, i hope you don't mind
That i put down in world
How wonderful life is
Now you're in the world." -hallgattam a sötétkék autómban, max hangerőn kedvenc dalom. Teli torokból énekeltem amiért húgom Lucy nem nagyon rajongott. Elvittem az általános iskolába, után pedig a saját sulim felé vettem az irányt. Az én nevem Elison Starling. 17 éves. St. Gabriel gimnázium 3. évfolyam angol szak. Útközben még gondolkodtam egy picit, hogy miből fogunk írni esetleg felelni. Megérkeztem végre. Matt szokás szerint a főbejáratnál várt. Minden reggel ott áll, és megvárja ameddig beérek.
-Jó reggelt Matt!
-Elis késtél. Fél órát! Tudod te mióta állok itt? -mérgelődött, bár tudta, nem vagyok a pontosság embere.
-Pontosan 7:20 óta. Mindig akkor érsz ide.
-De nagy lett a kisasszony szája! -nevetett meglepetten. Megragadta a kezemet és már vonszolt is befelé az épületbe. Az elmúlt egy hétben szörnyen nyomasztó hangulat járta át az iskola minden pontját.
-Rosszul vagyok ettől a folyosótól. -biccentett fejével a bal oldalt elhelyezkedő üveges szekrény felé. A rossz légkör okozója nem más mint ez a szekrény. Vagyis inkább az, ami benne van, és amiért benne van. Egy hete egy szerdai este az egyik diák a délutáni munkájából jött haza kocsival. A központi kereszteződésnél volt amikor egy kamion áthajtott a piros lámpán egyenesen a srác kocsijába. A fiú azonnal meghalt és a sofőrt elítélték. Azóta kint van az iskola elején a fekete zászlónk is.
-Én is. De nem tehetünk ellene semmit. Legalább ennyit megérdemel az emléke.
-Hogy is hívták? Billy vagy Bill?
-A neve Boby volt. - hallottunk meg egy ismerős hangot. Az osztály társunk volt az Jessie, aki történetesen Boby unokatestvére volt. Mélyen érintette a dolog, azóta egyszer sem láttam mosolyogni.
-Nagyon sajnálom Jess! Tényleg! - mutattam ki részvétemet.
-Köszönöm. Sokat jelent! - a visszafogott és szomorú beszélgetésünket a csengő zavarta meg. Végig kellett ülnünk az unalmas órát. Utána még egyet és így tovább. Összesen 8 óránk volt ma és még edzés is volt délután. Focizok. Lehet, hogy furcsának találjátok, de egy lány is szeretheti a focit! 4-től 6-ig tartott az edzés. Ilyenkorra már besötétedik és én meglehetősen utálok sötétben vezetni. Kinyitottam a kocsit, beszálltam és amilyen gyorsan csak lehetett el is indultam. A központi kereszteződésnél a piros lámpa állított meg. Meghallottam az ismerős dallamot. Egyből felismertem. Your song! Elég halk volt, ezért odakaptam a rádióhoz, hogy hangosítsak egy kicsit. De furcsa módon a rádió nem világított. A zene nem szólt, csak az ének volt az ami zavarta a csendet a kocsimban. Zöld lett közben a lámpa. Gondolkoztam mit csinálhatnék a rádiómmal, elvégre elromolva sok hasznát nem veszem. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és az ijedtségtől hatalmasat sikítottam. Egy fiú ült a hátsó ülésen. A kormányt elrántottam és az út szélén kötöttem ki. Hátra fordultam, de már nem láttam ott senkit. Az ének is megszűnt. *Biztos csak képzelődtem. Elég fáradt vagyok.* motyogtam magamnak nyugtatás ként. Vissza kanyarodtam az útra és már indultam is újból haza. Akarva, akaratlanul is egész úton a visszapillantót figyeltem. Viszont semmi sem történt. Mire hazaértem már szinte biztosra vettem, hogy csak képzelődtem. Bementem a házunkba és elkiáltottam magam:
-Sziasztok megjöttem!
-Szia kicsim! Milyen napod volt? -kiabált ki apu a konyhából.
-Hát az eleje tökjó. A közepe elment. A végéről ne beszéljünk. -mondtam neki tömören, de lényegre törően.
-Szóval egy átlagos nap.
-Mondhatjuk így is.
-Oké. -és már el is indultam az emeleti szobámba. Kiskoromban állandóan a lépcsőket számoltam. 25 lépcsőfok. Ez a szokásom sajnos a mai napig megmaradt. A lépcsősor közepén van egy kis folyosó. Az vezet az emeleti fürdőszobához. Most rögtön oda mentem. Úgy éreztem fel kell frissülnöm. Az iskolai cuccomat ledobtam az ajtó mellett. Bementem és megnyitottam a csapot. Amíg a fürdővíz folyt megfésülködtem. A fürdőben van egy tükörszekrény. Ott tartom a fésűmet, törülközőmet és minden mást ami kellhet. Odasétáltam már törülközőbe tekerve és kivettem a fésűt. Mikor becsuktam az ajtaját egy ismerős arccal találtam magam szemben a hátam mögött. A fiú ismét itt volt. Reflexből rögtön sikoltottam és megfordultam. Most azonban nem tűnt el. Ott állt és kedvesen mosolygott, viszont rám így is a frászt hozta.
-Menj innen! -üvöltöttem rá.
-Kedves köszöntés.
-Azt akarod hogy bebizonyítsam, hogy én, én vagyok?
-Igen! -kezdtem vissza venni a hangszintemből, de még mindig hihetetlenül meg voltam ijedve.
-Hát jó. Boby Loran, 18 éves. St. Gabriel gimnázium 4. évfolyam. Van egy húgom Julia és az unokatestvérem Jessie az osztálytársad. Kell ennél több?
-Ennyit még én is tudok Bobyról. Nem győztél meg túlságosan. -kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem fog bántani. Sőt! Mintha oldani próbálná a minket körülvevő feszültséget.
-Oké akkor vagy elhiszed, vagy nem. Én Boby vagyok, te pedig Elison. Maradjunk ennyiben.
-Hogy tőled?
-Igen. Nem hiszem, hogy szórakozásból jelensz meg az ember kocsijában és a fürdőszobában miközben éppen... Ó Jézusom! Azonnal fordulj el!!! -ekkor tudatosult bennem, hogy egy szál törülközőben állok a srác előtt.
-Ó ne aggódj. Láttam már ennél kevesebb ruhát is. -éreztem, hogy kicsit belepirultam ebbe a mondatába. Tényleg előfordulhat, hogy ő Boby. Hiszen barátságos és amint kiderült nem rossz szándék vezette hozzám. Teljesen megnyugodtam azt leszámítva, hogy egy számomra idegennek mondható fiú van a fürdőszobámban.
-Fordulj már el! Most!
-Jól van, jól van. Nem kell annyira túlreagálni.
Visszahúztam a ruhámat és elzártam a csapot. Kicsit beletúrtam a hajamba és szóltam neki, hogy megfordulhat.
-Szóval ott tartottunk, hogy mit szeretnél tőlem.
-Segítened kell!