3.rész - Hogy nem vettem észre?

-Maradj itthon ameddig nem jövök suliból oké?

-Menni akarok. Érted? Menni akarok! Úgyse látnak meg! -győzködött Boby. Kb. 15 perce csináltuk amikor meguntam.

-Rendben legyen! Velem jöhetsz. De ne legyél láb alatt! 

-Oké-oké. -és beszálltunk a kocsimba. Egy átlagos reggel. Szokás szerint megvárattam az ajtóban ácsorgó Mattet aki, hogy úgy mondjam, nem volt túl boldog ettől. Kiszálltam a kocsiból és Bobyhoz szóltam.

-Egész nap nem fogok hozzád beszélni, mivel az emberek téged nem látnak. Még a végén hülyének néznének, hogy magán társalgást folytatok! 7.óra után itt találkozunk!

-Ezt gondoltam.. -és már el is sétált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ajtó felé vettem az irányt, ahol már Matt idegeskedett. 

-Hogy tudsz mindig elkésni?! 

-Sajnálom. Későn indultam el.

-Mint minden reggel! -ordibált velem.

-Ne csinálj már úgy, mint egy idegbajos. Itt vagyok és kész. -kicsit kezdett elegem lenni, hogy minden reggel eljátsszuk ezt. Igaz részben én vagyok a hibás, hogy állandóan később jövök mint kéne, de ő kapja fel állandóan a vizet! Elborult az agyam. Elővettem a zsebemből a cigarettát és az öngyújtót, amivel hódoltam káros szenvedélyemnek. Matt ettől viszont még idegesebb lett. Kivette a számból a cigit és eltaposta.

-Az iskola területén tilos a dohányzás! Meg amúgy is. Meg akarsz halni? Ha az a célod, akkor jó irányba haladsz! 

-Te meg miről beszélsz? Ez csak egy szál cigi! Mi bajom lehetne tőle? 

-Te alszol a biológia órákon?

-És ha nem érdekel, akkor mi van?! -és ezzel ott is hagytam. Nem tudom, mire föl lett hirtelen ennyire idegbeteg. Komolyan, soha nem csinált ilyet. Igaz, néha kiszokott borulni, de ezek a kis veszekedések nem szoktak tovább tartani 5 percnél. Furcsa volt.

Beléptem az osztályomba, ahol az a megnyugtató dolog várt, amitől tényleg osztály az osztály: a zsivaj. Nincs olyan, hogy mi csöndben lennénk. A tanárok ki vannak készülve. Bár, ezen nem csodálkozom! Az osztálytársaim mind a barátaim. A közelükben csak úgy repül az idő! Milyen jó lenne, ha ez az órákra is igaz lenne! Végig ültem az ablak melletti padomban mind a 7 órát. Elindultam a kocsim felé. Minél hamarabb haza akartam érni. 

-Boby itt vagy? -de nem jött válasz. Beültem, hátha ismét a hátsóülésen találom. Igazam lett. Boby ott feküdt és nézte a kocsi tetejét. 

-Milyen napod volt? -kérdezte unottan.

-Át aludtam az órákat. És neked?

-Nekem? Nos.. Körbenéztem az iskolában és teljesen jól éreztem magam addig, ameddig meg nem láttam, hogy az üvegszekrény a képeimmel van tele. 

-Ez csak természetes! Hiszen rengeteg embernek hiányzol! -mosolyogtam rá.

-Tényleg? Nem tudtam, hogy bajszot szokás annak a képére rajzolni, aki hiányzik! -borult ki teljesen és jobb kezét a fejére hajtotta. Térdét felhúzta és csöndben feküdt tovább. 

-Sajnálom, nem tudom ki tehette. 

-Én sajnos igen.  Egy olyan személy volt, akitől ezt a legkevésbé vártam. -hallottam a szomorúságot a hangjában. 

-Ki volt az?

-Az mind egy. A lényeg, hogy nem akartam ezt látni. Jobb lett volna, ha nálatok maradok. 

Ezután csak csöndbe vezettem. Meg akartam szólalni, de fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Egyszer csak Boby megtörte a csendet:

-"I hope you don't mind, i hope you don't mind

That i put down in world
How wonderful life is
Now you're in the world." -hallgattam, ahogy a dalt énekli. 

-Boby megjöttünk! Hallod? -böködtem meg egy kicsit, de ő megint alvást színlelt. -Boby Loran! Tudom, hogy nem alszol! Légy szíves emeld meg a hátsódat és gyere már be! -de ő még mindig nem csinált semmit. -Oké szia. Majd bent találkozunk.

-Képes lennél itt hagyni? -hirtelen megállt bennem a vér. Rosszul hallottam talán? Vagy Boby tényleg.. Lehet, hogy sír? Az nem lehet. Fiúból van és ők nem szeretik mutogatni a gyenge oldalukat!

-Boby minden rendben? -beültem mellé a hátsó ülésre. 

-Nem kéne így látnod. -hajtotta térdére a fejét. 

-Héj nem szégyen, ha kimutatod mit érzel! -de nem szólt semmit. -Boby van akiknek még most is fontos vagy! Pedig már nem vagy közöttük! -ekkor végre felemelte fejét. Szeme könnyes volt és fájdalmat tükrözött. Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Fel sem fogtam mi történik. Mire észbe kaptam Boby már eltávolodott tőlem.

-Éreztél valamit? -bámult kifelé az ablakon. Nem számítottam erre a kérdésre, de az igazat kellett neki mondanom.

-Nem, semmit. Csupán annyit, hogy valami hideg hozzá ért a számhoz. 

-Sejtettem. -és már kint is volt a kocsiból. Kiszálltam én is, hogy utána mehessek, de már senkit sem találtam az udvarunkban rajtam kívül. Egész este nem találkoztam vele se a fürdőben, se a szobámban. Kezdtem aggódni. Eddig alig bírtam magamról levakarni, most meg már nem is kíváncsi rám. Nem tudtam mást csinálni, lefeküdtem aludni.

Reggel egy ismerős jelenettel találtam magam szemben. Boby feküdt mellettem az ágyamban. Arca kedvesen mosolygott és rám nézett szemeivel. A tegnapi szomorúságának se híre, se hamva. Mintha nem is lett volna. 

-Jó reggelt! -kelt ki az ágyamból. Ekkor tudatosult bennem, hogy a fiú, aki most úgymond nálam "lakik" tegnap megcsókolt. Kicsit zavarban éreztem magam, de Bobyn nem láttam aggodalmat. Úgy gondoltam nekem sem kéne nagy dobra verni a dolgokat. 

-'Reggelt! Hol voltál tegnap? 

-Oh ni csak, ni csak. Talán hiányoztam?

-Egy dumagép a szobámból? Semmiképp! -nevettem el magam. Leült mellém az ágyra. Barna haja ugyanolyan volt mint mindig. Mivel nem él, ezért változtatni sem tud magán. 

-Tudod, volt egy kis elintézni valóm! -vigyorgott szélesen. Nem tudtam mire gondolhatott, de ha ő nem akarta elmondani, akkor maradjon így. Kínos csend állt be közöttünk. Boby arca ismét közeledni kezdett felém, de én felálltam az ágyról. 

-Boby nézd, nem csinálhatom ezt! Nekem barátom van! 

-Láttam én azt a bizonyos "barátodat". Nem tudom kivel bánhat jobban. Veled vagy a kutyájával? 

-Ezt mire föl mondod?

-Arra föl, hogy én elfogadnálak a késéseiddel és a rossz szokásaiddal együtt is! Ő pedig egyszerűen csak meg akar változtatni téged! 

-Boby teljesen hülye vagy. Gondolt már át, miket beszélsz. Ismersz kb. 3 napja. Szinte semmit nem tudsz rólam, de te azt mondod, hogy elfogadnál. Ennek semmi értelme! 

-Nem is kell, hogy értelme legyen! Az igazán jó gondolatok is csak úgy hirtelen jutnak az ember eszébe nem? Akkor miért ne lehetne?! -állt fel már ő is az ágyról és mászkálni kezdett a szőnyegen. 

-Nekem.. most mennem kell! -és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem maradhattam tovább bent. Fogtam a cuccomat, elmentem a fürdőszobába, elkészültem és már indultam is. Korán volt még, vagyis inkább, korább volt mint ahogy indulni szoktam. Az iskolához odaértem 7:30-ra. Gondoltam Matt örülni fog, hogy most csak tíz percet késtem. De nem találtam ott. Matt majdnem egy év után az első alkalom. Ha beteg, akkor küldeni szokott egy sms-t, hogy aznap nem jön. De se sms, se Matt az ajtóban. Nem tudtam mit csinálni, bementem. Várni nem nagyon volt kedvem, szóval ez tűnt a legésszerűbbnek. Benyitottam az osztályomba, ahol érdekes dologgal találtam szemben magam. Minden szem rám szegeződött a teremben. Köpni, nyelni nem tudtam. Matt a helyén ül, ölében az egyik barátnőmmel Lisievel. 

-Ez mi akar lenni? -törtem ki 5 percnyi ácsorgás után.

-Nem bírod a pofára esést? Kerestem egy csajt, aki nem egy hisztis liba. Ráadásul nem is cigizik! -és ekkor döbbentem rá. Bobynak teljesen igaza volt. Mégis, hogy nem vettem észre, hogy a fiú akivel járok, ennyire bunkó? Ez abszurd. Mit sem törődve azzal, hogy mindjárt kezdődik a tanítás, kirohantam az iskolából és már be is ültem a kocsimba. Meggyújtottam egy cigit és vezettem haza. Úgy éreztem, ha változtatni akarok, akkor most kell lépnem! Leparkoltam a házunk előtt és felrohantam a szobámba. Ott viszont senkit nem találtam. Körbenéztem, benéztem a szobám minden zugába azzal a reménnyel hátha ott találom. Ám Boby nem volt sehol. Az asztalomon egy papírt és egy tollat találtam. Kezembe vettem, hogy megnézzem mi lehet az. Egy levél volt, méghozzá Bobytól. Azt tudtam, hogy néhány dolgot képes megfogni, de erre nem számítottam. A levélben ez állt: ...