4. rész - Nélküled

"Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz. Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már, nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár. Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz, mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: Ki az? Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem, de őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem. Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért, tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért. Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék. De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet, és talán te is rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet."
Eleredtek a könnyeim. Minden mondatban felismertem őt és engem. Kb. 4 napja ha ismerem, de őszintén belegondolva, vele mindig jobban éreztem magam mint Mattel. Meg kell találnom, de fogalmam sincs merre lehet. Talán ha lefekszem, reggelre itt lesz! Hiszen minden reggelt az ágyamban kezd. Át sem öltöztem, csak behuppantam az ágyba és próbáltam elaludni. Az álom éjfél körül nyomott el. Reggel azonban nem történt semmi. Boby nem volt ott. Ahogy másnap és azután sem. ...
-Elis! Pszt, Elis! Kelj már fel, a tanár erre jön. Hallod?! -ébresztgetett Lisie a padtársam. 
-Hagyjál már! -nyöszögtem.
-Miss Starling! Nem tűröm, hogy az órámon aludja ki magát! Irány az igazgató! -üvöltözött mellettem Mr. Johnson. Szó nélkül felálltam és megközelítettem az ajtót. A folyosó sivár és üres volt. Ez nem meglepő elvégre óra van.
Már 2 hónapja, hogy Boby eltűnt. Azóta nem vagyok önmagam. Keveset alszok, kétszer annyit cigizek mint régen és romlottak a jegyeim. Befestettem a szőke hajamat barnára, ami miatt a szüleimet nem rég be is hívták. Nem vagyok büszke magamra, ugyanakkor úgy gondolom nincs mit szégyellnem. Az igazgatói iroda. Bekopogok. 
-Tessék!
-Jónapot.. -mondtam kedvtelenül, majd a szokásos helyemre huppantam le az irodában. 
-Miss Staring. Ez úttal mi hozta ide? Verekedés? Káromkodás egy tanárával? Esetleg cigaretta az iskola területén?
-Elaludtam órán. 
-Hm. A szokásos. Kisasszony elmondaná nekem, hogy magának ez miért jó? Nem volt ön mindig ilyen. Az iskolánk egyik ragyogó csillagja volt jegyek, és iskolán kívüli foglalkozások terén. Mi történt ami így megváltoztatta? -röhej az egész. Erre mégis mit mondhatnék? "Bocsi eltűnt a srác akit szerettem, aki mellesleg egy szellem volt. Ugye nem haragszik?" Akkor már hazugság vádjával is megbüntethetne. 
-Maga úgysem értené. Nem is értheti! Ameddig nem történik meg az emberrel föl sem foghatja milyen ez! 
-Mégis mi? -láttam a tanáron, hogy elérte amit akart. Gyorsan megembereltem magam.
-Az magára nem tartozik. Mennyi elzárást kapok? Egy hét? Talán kettő?
-Tudja, az elmúlt 2 hónapban annyi elzárást kapott, amennyit egy évre írnak elő. Láthatólag, ezek nem segítettek a modorán. Felfüggesztem 5 napra! 
-Micsoda? Ezt nem teheti meg!
-De megtehetem! -csapott az asztalra. -Még mindig én vagyok az igazgató és elvárom a diákjaimtól, hogy példamutatóak legyenek diáktársaikkal és tanáraikkal szemben! Most pedig szedje össze a cuccát és menjen! Találkozunk jövő hét hétfőn! -dühödten álltam föl és köszönés nélkül becsaptam az ajtót. Ezt nem hiszem el! Benyitottam az osztályomba. A tanár már csak arra lett figyelmes, hogy összepakolok.
-Oh végre kirúgták? Helyes! Már rég meg kellett volna tenniük!
-Csak felfüggesztettek! Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. -és már ki is viharzottam a teremből. Amint kiértem az iskola épületéből rágyújtottam. Komolyan nem bírom már idegekkel. Még szerencse, hogy a kocsim még az enyém. Beültem és elindultam haza. Ahányszor beülök ebbe a járműbe lejátszódik bennem az az este, amikor először találkoztam Bobyval. Mint valami rossz álom, úgy törnek fel belőlem az emlékek. Valamivel muszáj volt elvonnom a figyelmemet. Énekelni kezdtem. 
"It's hard to look right, 
And this is crazy,
But here's my number,
So call me maybe!" -és a telefonom csörögni kezdett. Mint egy horrorfilmben. Különösebb habozás nélkül felvettem:
-Igen? 
-You can tell everybody, this is your song! 
-Ez nagyon vicces volt kedves telefonbetyár úr, ha nem haragszik meg tovább folytatnám az utamat. Soha viszont hallásra. -és leraktam. Lezártam a mobilomat és visszacsúsztattam a zsebembe. Végre itthon! Leparkoltam a házunk előtt, ki kerestem a lakáskulcsot és bementem. 
-Hello New York! Tudom, hogy senki sincs itthon és tiszta őrület, hogy magamban beszélek! -a végét kicsit elnevettem. A szüleim dolgoztak, szóval teljesen egyedül voltam a házban. Fölmentem a szobámba, kinyitottam az ablakot és bezuhantam az ágyba. Néhány perc múlva a csengőhangomra lettem figyelmes. Megnéztem a számot, ugyanaz aki délelőtt. A "Your Song"-os gyerek! Ez kihagyhatatlan.
-I hope you don't mind, i hope you don't mind.
-Inkább ne fejezd be. 
-Jól érzed magad? 
-Persze! Hogyne érezném jól magam! Boldog vagyok és még a nap is süt. -fulladoztam a röhögéstől. Ilyet kérdezni, hogy jól érzem-e magam. Sírás kerülget. 
-Nem úgy látom. 
-Hát hogy látod?
-Szenvedsz.
-Igen éppen fuldoklom a röhögéstől! 
-Miért csinálod ezt? 
-Nem az én pénzem megy el! -már nem bírtam. Hangos nevetésben törtem ki. Azt sem tudtam kivel beszélek, de azért jól elvoltunk. 
-Találkozzunk! 
-Hülyének nézel? 
-Őszintén?
-Ezt most sértésnek vettem! -próbáltam szomorú hangot játszani, de nem hiszem, hogy nagy sikere lett.
-Elison téged olyan könnyű átverni! -nevetett. Ez a mondat, a hanglejtés. Ismerős valahonnan!
-Kivel beszélek?
-Találkozzunk és megtudod! 
-Azt hiszed elmennék?
-Ha tényleg tudni akarod, muszáj lesz! 8. utca a sikátor előtti ház. A kapuban várlak. -én és a kíváncsiságom. Sosem hagyott nyugodni. Kocsiba ültem és már hajtottam is be a központba. 8. utca. Erre felé még sosem voltam! Jól van egy kis 'ismerd meg hazádat' mozgalom sosem árt. Megérkeztem! Az út szélén megálltam és kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam a kapuhoz de senkit nem találtam ott. Elison Starling, téged megint jól átvertek. Nem keresgéltem, feladtam a dolgot. Ám amikor megfordultam szemtől - szemben találtam magam a telefonbetyárral. Elámultam. Nem is! Köpni, nyelni nem tudtam. Ez nem lehet igaz!
-Te és a kíváncsiságod. Könnyen felhasználható. -én még mindig csak álltam és bámultam. Ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudtam, hogy mérges legyek vagy örüljek. Vegyes érzelmeket éreztem. -Na mi van? Nem is köszönsz? Egy 'hello'-t talán megérdemelnék, vagy tévedek? 
Álltam mint a cövek. Ő volt ott. Ő, nem lehet más! Boby. Biztos vagyok benne! Halkan megszólaltam:
-Itt hagytál. 2 hónapig annyit sem hallottam rólad, hogy élsz vagy halsz! -a mondandóm végére már szinte ordibáltam. -Mit képzeltél? Idejössz és én majd csak úgy a karodba ugrok és örülök, hogy visszajöttél? Hát tévedtél apám! -igazából oda tényleg oda akartam menni hozzá és megölelni, de valahogy mást mondtam, mint amire gondoltam.
-Elison ez nem te vagy.
-De! Pont, hogy én vagyok! Én, nélküled! 
-Megnehezíted a dolgokat.
-Ami megnehezíti a dolgokat az egyes egyedül te vagy Boby! Nem maradt hátra utánad semmi, csak egy hülye levél. Tessék! Álmatlan éjszakák követték egymást. Tönkre tettél! 
-Elison. Nem azért jöttem vissza, hogy veszekedjünk.
-Akkor miért? Jelen helyzetben jobb elfoglaltságot nem tudok elképzelni kettőnknek! És mi ez az 'Elison'-ozás? Ez az új szlenged? MIndig csak Elisnek hívtál. Mi lett veled Boby?
-Ezt én kérdezhetném tőled. Rád sem ismerek. Bár az igaz, ez mind az én hibám. Előbb közbe kellett volna avatkoznom. 
-Előbb? Mi? Várj te tudtad, hogy mit csinálok?
-Végig veled voltam libuska! -zokogásban törtem ki.
-Mind végig? Akkor, hogy tehetted, hogy csak most állsz ide elém? Végig nézted ahogy szenvedek? Remek! Köszönöm! Pasik gyöngye! Elmehetsz a fenébe Boby! -elindultam a kocsim felé, de valami visszahúzott. Egyik pillanatról a másikra Boby karajiban találtam magam. 
-Eressz el! Nem hallod? Nincs szükségem rád! Eressz! -ütöttem ahol értem, de ő csak erősített a szorításán.
-Sajnálom. Semmi baj nincs, nyugodj meg! -gyengédek voltak a szavai, elértek engem. Kicsit megnyugodtam, de még mindig sírtam. -Amiért jöttem az az, hogy az alatt a két hónap alatt nem csak te változtál! 
-Ezt, hogy érted? -szipogtam.
-Nem furcsállod egy kicsit sem, hogy a karomban tartalak? Kaptam az élettől egy második esélyt. -nem fogtam fel mit mond. Nem hallottam semmit. A következő pillanatban elsötétült minden.