6.rész - "Beszélgessünk!"

-Semmi közötök hozzá! -megragadtam Boby karját és már rohantunk is felfelé a lépcsőn a szobámba.
-Azonnal állj meg! Hogy beszélhetsz így velem?! Az anyád vagyok! Gyere vissza! -de nem is hallottam amiket mondott. Befutottunk a szobámba és kulccsal bezártam az ajtót.
-Azért ezt talán nem így kellett volna megoldani. -rázta a fejét Boby.
-Majd csak kiheverik! -huppantam le mellé nagy vidáman.
-Teljesen kifordultál magadból... -kicsit komor volt és a hangja sem hangzott másként.
-Most mégis mi bajod van? Ők az én szüleim! Úgy beszélek velük, ahogy én akarok és ez egyáltalán nem tartozik rád!
-Ez így nem jó! Mégis kinek képzeled magad mond csak?
-Az előbb még oda-vissza voltál értem. Most meg a legkisebb problémámon, ami mellesleg hozzá teszem nem a te problémád, kiakadsz. Én azt hittem, hogy mostantól jól megleszünk. Mint egy átlagos felnőtt pár!
-Hol vagyunk mi még felnőttek? Teljesen bekattantál. -felment a pumpa az agyamban.
-Jó akkor menj el!
-Hogy mi?
-Jól hallhattad! Tűnés a házamból!
-Legyen. Majd visszajövök, ha újra normális leszel! -és becsapta az ajtót. Felálltam és utána eredtem. Lerohantam a lépcsőn ahol Boby már a szüleimmel beszélt.
-Itt is van. Tehát nem bántás ként mondom, de jobban járnak, ha megmutatják egy orvosnak. Biztos vagyok benne! -mondta Boby szemrehányóan.
-Mit mondtál? Gyere ide te gyerek komolyan mondom nem éled túl amit kapsz! -de közben elment. Összerogytam a lépcsőn. -Hallod? Hallod?! Nem csinálhatod ezt megértetted?! Azonnal gyere vissza!
-Kicsim nyugodj meg. -lépett hozzám apa. -Nem lesz semmi baj. Beszéltem egy kedves, aranyos nénivel. Ő majd segít neked! 10 perc múlva indulhatunk is.
-Én nem megyek sehová.
-De igen jössz, mert én azt mondtam és nem vagyok hajlandó úgy végig nézni a lányom szenvedését, hogy nem teszek ellene semmit! -megragadta a karomat és kivonszolt a kocsiig. Beültetett a hátsó ülésre és rám zárta a ajtókat. Innentől nem volt beleszólásom hova, és miért megyek. Nem tudtam mit akarhat. Igazából bele sem akartam gondolni. Végig azon járt az agyam, hogy mikor lettem én ilyen, amilyen most. Nem tudok ellene tenni! Előbb beszélek és cselekszem, minthogy átgondolhatnám a dolgokat. Pedig most kéne a legboldogabbnak lennem, hiszen Boby visszajött! Viszont... ennek a bizonyos "boldogságnak" a szüleim és a barátaim isszák meg a levét. Barátaim? Milyen barátaim? Egy sem maradt közülük. Akikben még megbíztam, ők is elhagytak amióta ilyen züllött vagyok. Apa beszállt a kocsiba, de nem szólt egy szót sem. Elindította a kocsit és már mentünk is. Az ideg tépett, minden egyes percet hosszú órának éltem meg. Végül apa megszólalt:
-Szállj ki, megjöttünk! -majd megállt a kocsink mellett.
-Dr. Hill pszichológus?! Apa te egy agytúrkászhoz hoztál engem? Én ide nem megyek be!
-Csak egy kis segítséget ad majd! Hidd el, szükséged van rá.
-Nem nincs! Miért csinálod ezt velem?!
-Mert nem akarlak elveszíteni! A lányom vagy és szeretlek. Pont ezért vagyunk itt. Most pedig bemegyünk és nincs apelláta! -meglepett amit mondott. Alig szoktam apával beszélni, sőt találkozni is alig. Mégis amit mondott egészen elért hozzám. Szinte meghatott. Nem ellenkeztem, mentem vele. Beléptünk a hatalmas épületbe. A falak fehérek, egy-egy cserepes virág a sarokban és székek. Balra egy ajtó mellette ül egy lány. Korombelinek néztem. Egy szórólapot olvasgatott. Még le sem ültünk, de már szólítottak. Apu nem jött be velem. Egyedül néztem szembe azzal, amivel muszáj volt.
-Jó napot! -köszöntem illedelmesen és félénken.
-Szervusz! Gyere csak beljebb! Foglalj helyet a kanapén, egy pillanat és kezdhetjük is! -leültem és csak vártam. A fehér köpenyes nő, szemüveggel az orrán, nézegetett valami lapokat. Hirtelen megszólalt:
-Oké kész is vagyok! Most pedig beszélgessünk el egy kicsit. Mond csak, hogy érzed magad?
-Nem akarok itt lenni.
-Igen, ez gyakran megesik az első alkalmakkor, de meglátod hamarosan nagyon jóban leszünk!
-Azt kétlem. Nincs szükségem arra, hogy turkáljanak az agyamban, köszönöm. Ha rajtam múlna nem lennék itt, csak valamiért a barátom és az apám is jónak tartja, hogy itt ülök. 
-Biztos meg van rá az okuk nem gondolod? -mosolygott kedvesen, mintha a "nem törődöm" -ségemmel nem is foglalkozna.
-Biztos. 
-Nos akkor. Gondolom láttál már ilyen elbeszélgetést a filmekben. El kell mondanom neked, hogy semmi olyan nem lesz mint a "mit látsz a képen", meg a "vegyen 5 tablettát naponta" dolgokból. Csak beszélgetni szeretnék veled. Meg kéne tudnunk, hogy mi is az, ami a lelkedet nyomja és befolyásolja a viselkedésed!
-Az legyen az én dolgom. Nem mondok semmit. Úgy sem lenne semmi értelme!
-Csak ugyan? Mégis miért?
-Mert nem hinne nekem! Nekem senki sem hisz! Nézzen rám kész roncs vagyok! Árnyéka régi önmagamnak! -üvöltöztem a nőhöz, aki még mindig barátságos arcot vágott. Ez kicsit lenyugtatott, de az indulataim még mindig nagyon erősek voltak. 
-Nem hinnék? Kislány te el sem tudod képzelni, hogy 10 éves karrierem alatt mi mindent hallottam! Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani amit még nem hallottam! 
-Tényleg? -kezdtem megint bele az üvöltözésembe. -Tudja maga, hogy milyen ha elhagyják?! -zokogásban törtem ki.
-Áhá! Megfogtalak. Mégis csak kitudtam húzni belőled, mi lehet a probléma. Szóval egy fiú? Az ilyet mindig nehéz átvészelni, de túl kell lépni rajta! Ha igazán szeretett volna, nem hagyott volna el! -kicsit megrémültem, hogy milyen könnyen kihúz belőlem dolgokat. De ha már így elkezdtem, akkor be is fejezem. 
-Egy szó nélkül lelépett mindent hátrahagyva maga mögött. Eltelt 3 hónap. Kín-szenvedés volt ez az idő nélküle. Nem tudtam merre lehet, akar-e valamit tőlem vagy csak szórakozott. Bár az utóbbi fordult meg többször a fejemben. Viszont tegnap, amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen újra felbukkant és újra akarja kezdeni. Én pedig örülök és dühös vagyok egyszerre. Meg olyanokat hord össze, hogy mindvégig tudta, mit művelek magammal, végig nézte azt, ahogy gyötrődök miatta és nem tett semmit! Nem tudom, mit is várok már komolyan tőle, vagy akár az élettől! 
-Ha visszajött, akkor viszont tényleg szeret, mivel nem hagyott csak úgy el. Amit ő mondott neked, az pedig a férfiak gyávasága. Egyik sem ismerné be nyíltan, de mindben benne van!
-Biztos? Annyira bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban.. 
-Értem én már miről is van szó. Nézd csak meg ezt! -majd a kezembe adott egy hatalmas, gömb formályú követ.
-Mit csináljak vele?
-Próbáld szét nyitni! -feszegettem egy kicsit, tekergettem és szét nyílott. Gyönyörű volt a belseje! Lila kristályos kő volt benne. Annyira csillogott, hogy még a szememet is zavarta egy picit. 
-Ez gyönyörű! -csodálkoztam el.
-Bizony az! Látod? Te is épp ilyen vagy. Ez a kő kívülről, csak egy szürke kőzet. Belül viszont kincset rejt! Próbálod az igazi énedet zord külső mögé zárni! Úgy teszel mintha nem érdekelne semmi, pedig belül pont az ellenkezője van. Ugye jól érzem, hogy akár egy szócska is képes padlóra küldeni?
-Igen... -mondtam halkan, visszahúzódóan. Teljesen igaza volt. Ahogy mondta, magamra ismertem.
-Életerős, fiatal nő vagy, aki még bármit kiválthat az életéből! Az első néhány akadálynál nem szabad feladni! -csak ültem és hallgattam. Elképedtem, hogy akár pár szóból is jobban megismer, mint bármelyik más ember. -Látom, kicsit fárasztó volt ez számodra, szóval mára elég. Jövő héten találkozunk! Bár, amennyire megnyílsz előttem, nem hiszem, hogy sokáig kell majd egymás társaságát élveznünk! Ne feledd! Minden akaratban dől el! Szia! 
-Viszlát! -és becsuktam az ajtót. Igaza van. Nagyon is! Hogyan is lehetnék boldog, ha nem teszek semmit ellene?
-Na, hogy ment? -kérdezte apu.
-Jobban mint gondolnád! Azt hiszem tényleg szükségem van egy kis segítségre! -mosolyogtam rá. -Jövőhéten ugyanekkor kell visszajönnöm.
-Rendben! -kinyitotta előttem az ajtót, majd a kocsihoz siettünk. Beültünk és már indultunk is haza. Kikerestem a táskámból a telefonom és küldtem Bobynak egy SMS-t:
"Szia Boby. Ne haragudj az előbbi viselkedésemért. Nem tudom, mi üthetett belém. Ha gondolod, gyere t vacsorára! puszil: Elis" 
Igazából sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék neki, de rájöttem, hogy az ilyeneket jobb személyesen elmondani. Néhány perc múlva érkezett is a válasz. 
"Szia! Az nagyon jó lenne! Ne aggódj, nem haragszom. Csak aggódtam érted, ez minden. Akkor este jövök!"
Megkönnyebbültem, amikor láttam mit írt. Attól tartottam, hogy haragudni fog rám. Ezek szerint, tényleg fontos vagyok a számára! Ezentúl változtatni fogok a dolgokon! Elhatároztam magam: Vissza térek, a régi önmagamhoz!