5.rész - Így történt

-Elison! Elison ébredj! 
-Hol vagyok? -néztem körbe még kábán a hatalmas, régi stílusú szobában. 
-Nálam. -válaszolt Boby. 
-Mégis mi történt? 
-Beszélgettünk és te hirtelen elájultál.
-Ekkora sokk után, hogy csak úgy visszajössz és megjelensz? Mit vártál? -próbáltam felállni a kanapéról, amin eddig feküdtem, de nem sikerült. 
-Feküdj vissza! Nézd. Sajnálom ami történt. Próbáltam a lehető legjobb alkalmat megragadni arra, hogy elmondjam mi is történik velünk, de mindig elvesztettem a pillanatot. 
-Nos, akkor azt hiszem itt az alkalom rá! -dühös voltam, ugyanakkor örültem annak, hogy végre itt van mellettem. Meg akartam ölelni, csak akár egy kicsit is hozzáérni, hogy igen, tényleg itt van, nem képzelődök! De nem ment. Máshogy történt minden, mint ahogy azt én a fejemben gondoltam. 
-Elison nézd. Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. 
-Meddig akarod még húzni?! Most vagyunk itt csak ketten! Ne kímélj!
-Rendben. Tudod, amikor elmentem az indulataim vezéreltek. A levelem volt az utolsó, amit még tiszta fejjel megírtam neked. Ezután már csak azt vettem észre, hogy az utcán bolyongok. Voltak emberek, de szokás szerint ők nem láttak engem. Nem gondoltam volna, hogy ennek a kis "kitörésemnek" hála, megváltozik minden. Add a kezed!
-Minek? -néztem rá furcsán.
-Csak add és megtudod! -és megfogtam a kezét. Éreztem. Éreztem a bőrét, a keze melegét és szorítását. 
-Boby te meg..?
-Igen. Vissza kaptam a testem. 
-Hiszen ez lehetetlen! -ültem fel hirtelen. 
-Ahogy az is lehetelten, hogy itt vagyok a halálom után. Mégis, látsz hisz itt ülök melletted! Be kell látnod lassan, hogy semmi sem lehetetlen.
-De hogyan? Ez csak úgy egyről a kettőre nem történik meg! 
-Egy ideig a távolból néztelek, hogy miket csinálsz, hogy érzed magad. Nem volt szép látvány, de nem tehettem mást. Be kellett látnom, hogy mellettem te sehogy nem lennél boldog. Ahogy mondtad 'ott voltam, de mégsem'. Egyik nap betévedtem egy kocsmába, hátha ott találok egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassak mindent. Leültem az egyik sarokban egy üres asztalhoz amikor egy fekete öltönyös, nyakkendős férfi sétált be az ajtón. Ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Felém nézett és mosolyogni kezdett. Mivel mögöttem csak a fal volt rögtön az fordult meg a fejemben, hogy lát engem. Kért egy italt, majd leült elém. Egy ideig csak néztük egymást amikor felismertem! Őt már láttam. Pontosan akkor, amikor a balesetem volt. Odajött hozzám és azt mondta "semmi baj" majd lecsukta a szememet. Amikor felébredtem már szellem voltam. 
-Mit akar tőlem? -távolodtam el a helyemről. 
-Ugyan már ne félj! Bántottalak én valaha? 
-Maga tehet arról, hogy még mindig itt vagyok! -fakadtam ki.
-Én csak segítettem átjutni a túloldalra. Úgy látszik valami nem enged el. Van tipped rá?
-Ha lenne valószínűleg már nem lennék itt. 
-Ne gúnyolódj fiatalember! Azért vagyok itt, mert szellemként sehogy sem fogod tudni azt a bizonyos dolgot megtalálni, ami miatt itt ragadtál. Ha még meg is találnád, elintézni semmiképp nem tudnád! Viszont így sem maradhatsz, szóval az Égiek úgy döntöttek adnak még egy esélyt. Vissza kapod a testedet ameddig el nem rendeződnek a dolgaid. 
-Maga szórakozik? A testemet már eltemették! Mégis miféle rossz vicc ez?
-Azt hiszed akadály számomra ez? De most nem ez a lényeg. A kérdés a következő! Készen állsz? ez sajnos nem visszatérő alkalom, úgyhogy most kell döntened! Maradsz, vagy helyre hozod a hibáidat? -hirtelen mukkanni sem bírtam. Csak az járt a fejemben, hogy el kell fogadnom. Muszáj a helyére állítani a dolgokat. 
-Igen! Kész vagyok! Mit kell tennem, hogy újra ember lehessek? 
-Ó igazán semmit. Csak a beleegyezésedre volt szükségem. Nos akkor, viszlát amikor már elrendeződött minden! -csettintett egyet. A következő pillanatban semmi nem volt körülöttem, csak a sötétség. Körbe néztem és egy kis fehér pontot láttam meg. Elindultam felé. Ahogy egyre közelebb értem a fehérség nagyobb és nagyobb lett. Végül aztán már szinte mindent a fehér fényesség borított be. Amikor a sötétség teljesen eltűnt felébredtem. 
-Jó, hogy ébredezik Uram! Mindjárt zárunk! Fizetett már? -és tényleg. A testemben voltam és a pultosnő is látott. 
-Igen! Már éppen menni készültem! -és elhagytam az épületet. 


-Szóval így történt! Ezután rögtön megkerestelek téged! Igaz, hogy hamar megtaláltalak, de nem volt merszem eléd állni! -csak ültem és bambán bámultam Bobyra akinek a száján csakúgy folytak kifelé a szavak. 
-Értem...azt hiszem. De még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe!
-Úgy Elison, hogy helyre akarok hozni mindent! Mindent még a köztünk lévő dolgokat is. Őszintén szólva nem tudom mi van közöttünk.
-Jelen helyzetben semmi. -mondtam hidegen. Nem mutattam ki, hogy valójában mit is érzek. 
-Elison...Elis! Nézd én csak jóvá akarom tenni a hibámat és újra kezdeni mindent! Kérlek adj még egy esélyt! Sokkal jobb leszek mint az a tuskó Matt volt! Kérlek, bízz bennem! -nem szóltam semmit csak lehajtottam a fejemet. -Megölelhetlek? -még mindig szótlanul ültem, csak bólogatással jeleztem, hogy igazából tetszik az ötlet.Végre megtörtént amire én is már percek óta várok. Visszaöleltem. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt van és most teljes egészében! Ez szebb mint egy álom!
-Sajnálom.. -suttogtam, és fejemet a vállára hajtottam.
-Mégis mit? -mosolygott aranyosan.
-Nem így kellett volna hozzá állnom a dolgokhoz. Örülnöm kellett volna, hogy visszajöttél egyáltalán. 
-Ahogy reagáltál az teljesen normális volt. Nem is számítottam másra. Én tartozom neked bocsánat kéréssel.
-Semmi baj. Az emberek tévednek és hibákat követnek el és amint kiderült te újra ember vagy. -mosolyogtam rá. Ismerős érzés fogott el. Már egy jó ideje nem éreztem, de valahogy erősebb volt mint eddig. A szívem majd kiugrott a helyéről és a gyomromban pillangók röpködtek. Boby arca közeledni kezdett az enyém felé, majd megcsókolt. Éreztem édes csókját. Gyengéd volt, mégis határozott. Azt kívántam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Boby kezdett tőlem eltávolodni. 
-Menjünk! Haza viszlek. -felállt és megfogta a kezemet. -Azt hiszem én vagyok a legboldogabb srác a földön. -annyira aranyos volt! Nem bírom, ha valaki túlreagálja a dolgokat, de most az egyszer kivételt tehetek. 
-Tudod még, hogy hol lakom nem? -gúnyolódtam.
-Persze, hogy tudom! Amúgy tudod mi a legjobb az egészben? -közben kinyitotta a kocsiját és beültünk. -Az, hogy egy CD végig bent volt a kocsimban. 
-Mégis milyen CD? -ennek semmi értelme nem volt. A legjobb, hogy a kocsijában volt egy CD? Meghülyült vagy mi történt? 
-Ez itt! -és betolta a magnóba. A zene elindult és Boby énekelni kezdett. -And you can tell everybody, this is your song! 
-Imádom hallgatni, ahogy énekelsz! Gyönyörű hangod van! 
-Azért nem leszek a következő Whitney Houston! -nevetett. Lassan közeledtünk a központ felé. Boby félre állt. 
-Mi baj van? -kérdeztem, mert egy kicsit szórakozottnak tűnt. 
-Innentől vezetnél hazáig? Kicsit még gátlásaim vannak a központi kereszteződéssel kapcsolatban. Nem túl kellemes emlékeket idéz fel bennem.
-Persze semmi gond! Örülök, hogy eddig elvezettél! -helyet cseréltünk, majd el is indultunk újra. Szokás szerint a házunk előtt parkoltam. Kiszálltunk, majd az irányt a házunk felé vettük. Már elő volt készítve a lakáskulcsom. Ki akartam nyitni, de nem sikerült. Már volt benne valami belülről. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Az ajtó nem volt bezárva. Beléptem és két ismerős arccal találtam szemben magamat. Anya és apa dühösen álltak ott előttem karba tett kézzel. Még be sem léptem, de már kérdőre vontak.
-Kisasszony hallottuk apáddal, mi történ ma az iskolában. Felfüggesztés? Szégyent hozol a családunkra! Soha nem fordult még elő senkivel sem, hogy felfüggesztették volna! És mégis ki ez a fiú? A barátod? Ő miatta lettél olyan amilyen most vagy? Válaszolj ha kérdezlek! -csak álltam és néztem. Anyám Bobyt okolja mind ezért, pedig nem is ismeri. Most látja először. Végül is igaza van, tényleg Boby miatt lettem ilyen, de nem azért mert vele voltam tanulás helyett, hanem mert nélküle kellett lennem! Most mégis mit mondjak?