2. rész - Sajnálom

-Segíteni?! Mégis miben? -kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-Nem tudok elmenni.
-Dehogynem! Ott az ajtó! Bár szerintem neked még arra sincs szükséged.
-Nem úgy! Hanem itt ragadtam. Nem tudok semmit tenni. Próbálkoztam már mindennel. Könyveket olvastam, ordítoztam, amint láthatod ezekkel kevés sikert értem el.
-Sajnálom, de azt hiszem rossz emberhez jöttél. Én nem tudok mit kezdeni azzal, hogy te itt vagy és mégsem vagy itt!
-Elison minden rendben? -hallatszott a kopogás az ajtón miközben anyu kiabált befelé.
-Igen persze! -feleltem neki vissza.
-Kérlek! Csak próbálj meg valahogy segíteni!
-Miért én? Miért nem kérsz meg mást rá? Annyi barátod volt, a családod, és rajtam kívül még több ezer ember mászkál New York utcáin.
-Megmutatom miért! -és már át is haladt az ajtón. Fogtam magam és utána eredtem. Amikor kiléptem az ajtón ő már rég a lépcső alja felé tartott le a konyhába, ahol a szüleim és a húgom tartózkodtak.
-Mit csinálsz te őrült! Ha meglátnak nagy bajba kerülök! -suttogtam neki, de mint aki nem is hallja csak sétált tovább.
-Én vagyok Boby Loran és halott vagyok! -ordibált a konyhában ahol a család már vacsorázott. A vér is megállt bennem egy pillanatra, de aztán más vonta el a figyelmem. Megfogtam a fiú karját és az előszobába ráncigáltam.
-Hogy-hogy nem hallottak meg? Nem is látnak? -képedtem teljesen el. Az előbbi kis játéka enyhén rám hozta a szívrohamot.
-Nem. Épp ezért vagyok most itt! Mindig azt a számot hallgatod a kocsidban. Ezért egyik este beültem, hogy hallgathassam. Valamiért a magnót nem sikerült bekapcsolnom, ezért inkább énekeltem a dalt.
-Your song?
-Pontosan. Nem is izgatott amikor beültél és elhajtottunk a kocsival. Úgy fogtam fel a dolgot mint valami egyszerű kiruccanást. Mentünk egy ideig és egyszer csak elkezdtél sikítozni. Amikor megálltál az út szélén átsétáltam az ajtón és néztem mi bajod lehet. Láttam, hogy a hátsó ülést bámulod. Pont ahol én ültem. Véletlen egybeesésnek tartottam, de nem hagyhattam annyiban. Kíváncsi voltam, hogy tényleg engem láttál-e vagy sem! Ezért jöttem veled teljesen el a házatokig, és a tükröt kihasználva tettem egy újabb próbát. Valami különleges van benned! Senki nem látott az egész városban!
-Különleges? Nem is ismerlek!
-Szerinted nekem holmi leány-álom az, hogy egy tök idegen lányt kell kérlelnem, hogy segítsen ki? Nem éppen, úgyhogy légyszíves ne hord annyira fent az orrod!
-Tudod mit? Nem érdekel! Megyek aludni és remélem többé nem látlak! -ezzel fel is mentem a szobámba. Megfordult a fejemben, hogy elég goromba lehettem hozzá, de ez akkor is nagyon furcsa! Bobyval eddigi életemben, ha beszéltem 2 szót akkor sokat mondok! Nem szokásom felsőbb évesekkel társalogni. Ráadásul... halott. Ez kész sokk. Mind egy is. Egy kis alvás majd rendet tesz a fejemben! Áthúztam a pizsimet és már be is feküdtem a pihe-puha ágyikómba.
Reggel érdekes kép fogadott. Boby az ágyamban fekszik és ha jól látom alszik. Úgy rémlik világosan megmondtam neki, hogy nem akarom többé látni. Most viszont nincs szívem felkelteni. Én és a lágy szívem. Egyszer bajt hozok saját magamra.
-Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik. -rossz szokásom, hogy magamban beszélek. Kicsit elmosolyodtam. Ekkor Boby mint valami energia bomba pattant ki az ágyból és üvöltözött:
-Jó reggelt New York! A Nap süt, a madarak csiripelnek és egy 17 éves lány belém van zúgva!
-Mi? Én? Te? Hogy? Várj. Te meg miről beszélsz? Honnan vetted ezt a marhaságot?
-Onnan, hogy kinéztem az ablakon. Ahhoz, hogy megállapítsam, süt-e a nap vagy nem, nem kell sok ész.
-A végére gondoltam! Dehogy vagyok én beléd esve!
-'Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik' Bájvigyor a végére! Elison téged annyira könnyű becsapni! Nem tudtad, hogy a szellemek nem alszanak? -ült ki az arcára egy hatalmas gúnyos mosoly.
-Menj a fenébe! Nem kértem egy koloncot a nyakamra! -és magamra húztam a takarót. Azt reméltem, hogy mire a takaró eltűnik a fejemről, Boby is el fog menni. Nem így volt. Boby még mindig itt volt és az ágyamon foglalt helyet. 
-Ne haragudj. -mondta halkan. Szinte alig lehetett hallani.-Csak tudod, most ebben a helyzetben, az egyetlen társaságom te vagy. Se barátok, se család. Senki. 
-Nekem kéne bocsánatot kérnem. Elragadtattam magam. Bele sem tudok gondolni, hogy milyen lehet neked! Úgy döntöttem segítek!
-Tényleg megtennéd?
-Igen! Mégpedig ma suli után azonnal elmegyünk a könyvtárba és megnézünk minden ehhez kapcsolódó könyvet! Rendben? -vigyorogtam rá.
-Köszönöm! -mosolygott kedvesen.