7.rész - Az este

Már 7 óra körül volt, anyuék már a vacsorához készülődtek. Ekkor végre csengettek. Boby állt az ajtóban egy dobozzal.
-Szia! -mosolyodott el. Olyan édesen mosolygott, éreztem, hogy a fülig elpirulok.
-Szia! Gyere csak be. A szüleim már a konyhában vannak. -belépett az ajtón, levette a kabátját és a dobozt lerakta a szekrényre.
-Ö, Boby. Megkérdezhetem, hogy ez mi? -néztem furcsán a dobozra ami mintha hirtelen meg is mozdult volna. A hideg kirázott tőle. -Ha valami horroros viccre készülsz, akkor közlöm veled, hogy utálom a horror filmeket, félek rajtuk és az egyéb ilyen csínyeket sem kedvelem túlzottan.
-Félsz a horroron? De hisz az csak egy film! -nevetett ki.
-Oké, nevess csak! Majd meglátjuk ki nevet a végén! -játszottam a durcás kislányt.
-Hát én! -mondta halkan és megcsókolt. -Amúgy ne aggódj, a dobozban semmi ijesztő nincs. Neked hoztam, de! Előtte még vacsora.
-Csak nem éhes vagy? -vigyorogtam meg, ahogy gyors léptekkel halad a konyha felé.
-Mint a farkas! -kacsintott vissza.
Utána mentem. A szüleim meglepően jól fogadták őt. Apuval kezet fogott, anyuval puszizkodtak és ól elbeszélgettek. Egyik fiúnál sem viselkedtek még így. Az összessel úgy bántak mint a kutyákkal! Itt valami nem jó.
-Jól van. Miről maradtam le, hogy ti ilyen jóban vagytok?
-Óh kicsim hát nem mondtuk? Boby néhány napja nálunk dolgozik az üzemben! -válaszolt anyu.
-Na ne! Boby biztos vagy te ebben? Már mint, persze, örülök, hogy találtál állást, de pont a szüleimet!
-Ez egyel több lehetőség, hogy a közeledben lehessek. Gondolj csak bele! A szüleid bírnak engem, így nem kell feszélyezve éreznünk magunkat miattuk! -sikerült meggyőznie. Ebben lehet valami.
-Igazad van. Heh, zseni vagy! -nevettem el magam.
-Köszi! Ezt mond el anyámnak is kérlek! -nevetett ő is.
-Nos akkor akár kezdhetnénk is a vacsorát, nem gondoljátok?
-De! -mondtuk egyszerre, és már le is ültünk az asztalhoz. Elkezdtünk enni. Csend volt, ami eléggé nem tetszett. Apu törte meg a csendet.
-Mióta vagytok együtt? -nézett rá Bobyra, szóval én inkább meg sem szólaltam.
-Körülbelül 2-3 hete. -válaszolt Boby. Elég nyugodtnak tűnt, ami egy jó pont! Apu utálja, ha valaki bizonytalan.
-Még csak? Szép! Ahhoz képest úgy látom, eléggé oda vagy a lányomért.
-El sem tudja képzelni, hogy mennyire! -rám nézett. Annyira édes volt, ahogy ezt mondta. Melegség árasztott el belűről.
-Mond csak fiam! Gondolkodtatok már azon, hogy ti úgy igazán.. nos.. együtt legyetek?
-Mire gondol? -nézett furcsán Boby. Én sem értettem mire akar kilyukadni.
-A szexre! -Hirtelen tátva maradt a szánk. Köpni, nyelni nem tudtam. Boby csak ült és aput bámulta, mint egy megdermedt kőszobor. Talán jobban jártunk volna, ha maradunk a kutya bánásmódnál.
-Na de szívem! -szólt rá anyu.
-Most mi van? Ő kérdezte, én csak válaszoltam.
-Inkább fogd be. -ez az anyu! Mutasd meg neki!
-De hát..
-Csönd! Még csak alig 3 hete járnak. Mit vártál, hogy a lányod holnap bejelenti, hogy terhes? Ész veszejtő gondolkodásod van. Boby remélem nem hozott nagyon zavarba ez az egész. Kérsz egy kis üdítőt?
-Inkább friss levegőt. -felállt és ugyanazzal az arckifejezéssel, amivel apára bámult, kiment az udvarra. Utána mentem.
-Ez durva volt.
-Nekem mondod? Mégis mit kellett volna mondanom? Ennek ellenére viszont -elkezdett nevetni. -Apukád nagyon nagy arc.
-Erre azért nem számítottam. -nevettem el magam. Boby közelebb jött, és átkarolta a derekamat. Mivel jóval magasabb mint én, neki ez nem nehéz.
-Meg kell mondjam, könnyebb volt mint amire számítottam. A legutóbbi szülőbemutatáskor az apa kalapáccsal kergetett..
-Nemár! Azt de megnéztem volna! -kezdtem el hangosan nevetni.
-Nem volt ám annyira vicces, ahogy egy 85 kilós ember kalapáccsal hadonászik mögötted, amég el nem hagyod a házát.
-Aha. Persze. -már a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Össze vissza mászkáltam, egy helyben sem tudtam megállni. Aztán eszembe jutott valami.
-És mi van a dobozzal?
-Mi féle dobozzal?
-Amit hoztál! Tudod amikor megérkeztél!
-Szent ég! -rohant befelé a házba. Lassan futócipőt kell vegyek, ha tartani akarom vele a lépést. Besétáltam a házba. Anyu, apu és Boby, a dobozzal a kezében ott álltak előttem.
-Mire készültök? -komolyan félelmetes volt.
-Ez a tiéd! -nyújtotta át a dobozt. -Természetesen megkérdeztem róla a szüleidet! Gyerünk! Nyisd ki!
-Uramisten! -láttam meg a doboz tartalmát. -Egy kiscica! De aranyos. Köszönöm Boby annyira szeretlek! -mentem oda hozzá és öleltem meg. -Hogy hívják ezt a tüneményt? -fehér volt fekete foltokkal.
-Nevezd el ahogy szeretnéd! -gondolkodtam, aztán az első macskával kapcsolatos szót, ami az eszembe jutott kimondtam.
-Desiree lesz a neve! 
-Ez szép! -mondta anyu. -De ugye tudod, hogy egy kisállat felelősséggel jár? 
-Ígérem, hogy gondozni fogom. Most elégedett vagy?
-Igen! -szólt anya. 


Boby szemszöge:


Ránéztem az órára és láttam, hogy már elég késő van. 10 óra körül voltunk. 
-Szívem nekem mennem kell! Majd holnap találkozunk rendben?
-Mi máris? Nyugodtan maradhatnál még egy kicsit! 
-Maradnék én, de nem lehet. Most már tényleg ideje lesz mennem. Ha hazaértem felhívlak!
-Jól van. -odaléptem hozzá és megcsókoltam. Bár elég rövidke csók volt, mivel a szülei is ott álltak az előszobában.
-Köszönöm, hogy itt lehettem! Viszlát! 
-Szervusz! -köszöntek és becsuktam magam mögött az ajtót. Az utcán már rég a komor sötétség volt. Csak az utcai lámpák világítottak. 5-6 perc alatt el is értem a parkhoz. Mindig itt megyek át, körbe legalább egy órámba telne, mire hazajutok. A fák között egy árnyékot vettem észre. "Ezek a mókusok sosem alszanak?" gondoltam magamban, de hamar rá kellet jönnöm, hogy ez igencsak nem egy aranyos mókus. Megálltam. Az árny egyre közelebb jött hozzám. Körbe körbe futkározott míg végül a közelemben megállt a hátam mögött. Nem szóltam semmit csak álltam és vártam. Az árny ismerős hangon megszólalt:
-Ugye nem felejtetted el az egyezséget? -megfordultam és ő volt, akire gondoltam.
-Mi dolga lehet erre felé egy átlagos estén magának, a halálnak? -mondtam zsebre tett kézzel, miközben lassan sétálni kezdtem felé.
-Tudod te jól, miért vagyok itt! Az egyezség az egyezség! Életért, életet! Így szólt a megállapodás. Nos? Mikor szándékozod betartani az ígéreted? Ne felejtsd, ha egy hónapon belül nem teljesíted újra szellem leszel, de már soha többé nem térhetsz ide vissza! 
-Én is tudom! És ne aggódj! Kézben tartom a dolgokat. Engedelmeddel. -sarkon fordultam és elindultam haza. Jól tudom, gonoszság amit művelek, de csak így maradhatok életben. Én élni akarok! Amikor hazaértem rögtön tárcsáztam Elison-t. Alig kettőt csörgött és már fel is vette.
-Boby végre hívtál! Most értél csak haza? Elég késő van..
-Ne haragudj már aludtál? El kellett intéznem valamit az egyik haveromnál.
-Oké semmi gond. A lényeg, hogy hazaértél! Viszont én leteszem. Nagyon álmos vagyok. Majd holnap találkozunk! Jó éjt, szeretlek!
-Én is szeretlek. Szia. -kinyomtam. Hátradőltem az ágyon és a telefonomban a képeket bámultam. Találtam egy közös képet, amin Elisonnal vagyok. 
"Elison... miért lettél részese az életemnek?" 

6.rész - "Beszélgessünk!"

-Semmi közötök hozzá! -megragadtam Boby karját és már rohantunk is felfelé a lépcsőn a szobámba.
-Azonnal állj meg! Hogy beszélhetsz így velem?! Az anyád vagyok! Gyere vissza! -de nem is hallottam amiket mondott. Befutottunk a szobámba és kulccsal bezártam az ajtót.
-Azért ezt talán nem így kellett volna megoldani. -rázta a fejét Boby.
-Majd csak kiheverik! -huppantam le mellé nagy vidáman.
-Teljesen kifordultál magadból... -kicsit komor volt és a hangja sem hangzott másként.
-Most mégis mi bajod van? Ők az én szüleim! Úgy beszélek velük, ahogy én akarok és ez egyáltalán nem tartozik rád!
-Ez így nem jó! Mégis kinek képzeled magad mond csak?
-Az előbb még oda-vissza voltál értem. Most meg a legkisebb problémámon, ami mellesleg hozzá teszem nem a te problémád, kiakadsz. Én azt hittem, hogy mostantól jól megleszünk. Mint egy átlagos felnőtt pár!
-Hol vagyunk mi még felnőttek? Teljesen bekattantál. -felment a pumpa az agyamban.
-Jó akkor menj el!
-Hogy mi?
-Jól hallhattad! Tűnés a házamból!
-Legyen. Majd visszajövök, ha újra normális leszel! -és becsapta az ajtót. Felálltam és utána eredtem. Lerohantam a lépcsőn ahol Boby már a szüleimmel beszélt.
-Itt is van. Tehát nem bántás ként mondom, de jobban járnak, ha megmutatják egy orvosnak. Biztos vagyok benne! -mondta Boby szemrehányóan.
-Mit mondtál? Gyere ide te gyerek komolyan mondom nem éled túl amit kapsz! -de közben elment. Összerogytam a lépcsőn. -Hallod? Hallod?! Nem csinálhatod ezt megértetted?! Azonnal gyere vissza!
-Kicsim nyugodj meg. -lépett hozzám apa. -Nem lesz semmi baj. Beszéltem egy kedves, aranyos nénivel. Ő majd segít neked! 10 perc múlva indulhatunk is.
-Én nem megyek sehová.
-De igen jössz, mert én azt mondtam és nem vagyok hajlandó úgy végig nézni a lányom szenvedését, hogy nem teszek ellene semmit! -megragadta a karomat és kivonszolt a kocsiig. Beültetett a hátsó ülésre és rám zárta a ajtókat. Innentől nem volt beleszólásom hova, és miért megyek. Nem tudtam mit akarhat. Igazából bele sem akartam gondolni. Végig azon járt az agyam, hogy mikor lettem én ilyen, amilyen most. Nem tudok ellene tenni! Előbb beszélek és cselekszem, minthogy átgondolhatnám a dolgokat. Pedig most kéne a legboldogabbnak lennem, hiszen Boby visszajött! Viszont... ennek a bizonyos "boldogságnak" a szüleim és a barátaim isszák meg a levét. Barátaim? Milyen barátaim? Egy sem maradt közülük. Akikben még megbíztam, ők is elhagytak amióta ilyen züllött vagyok. Apa beszállt a kocsiba, de nem szólt egy szót sem. Elindította a kocsit és már mentünk is. Az ideg tépett, minden egyes percet hosszú órának éltem meg. Végül apa megszólalt:
-Szállj ki, megjöttünk! -majd megállt a kocsink mellett.
-Dr. Hill pszichológus?! Apa te egy agytúrkászhoz hoztál engem? Én ide nem megyek be!
-Csak egy kis segítséget ad majd! Hidd el, szükséged van rá.
-Nem nincs! Miért csinálod ezt velem?!
-Mert nem akarlak elveszíteni! A lányom vagy és szeretlek. Pont ezért vagyunk itt. Most pedig bemegyünk és nincs apelláta! -meglepett amit mondott. Alig szoktam apával beszélni, sőt találkozni is alig. Mégis amit mondott egészen elért hozzám. Szinte meghatott. Nem ellenkeztem, mentem vele. Beléptünk a hatalmas épületbe. A falak fehérek, egy-egy cserepes virág a sarokban és székek. Balra egy ajtó mellette ül egy lány. Korombelinek néztem. Egy szórólapot olvasgatott. Még le sem ültünk, de már szólítottak. Apu nem jött be velem. Egyedül néztem szembe azzal, amivel muszáj volt.
-Jó napot! -köszöntem illedelmesen és félénken.
-Szervusz! Gyere csak beljebb! Foglalj helyet a kanapén, egy pillanat és kezdhetjük is! -leültem és csak vártam. A fehér köpenyes nő, szemüveggel az orrán, nézegetett valami lapokat. Hirtelen megszólalt:
-Oké kész is vagyok! Most pedig beszélgessünk el egy kicsit. Mond csak, hogy érzed magad?
-Nem akarok itt lenni.
-Igen, ez gyakran megesik az első alkalmakkor, de meglátod hamarosan nagyon jóban leszünk!
-Azt kétlem. Nincs szükségem arra, hogy turkáljanak az agyamban, köszönöm. Ha rajtam múlna nem lennék itt, csak valamiért a barátom és az apám is jónak tartja, hogy itt ülök. 
-Biztos meg van rá az okuk nem gondolod? -mosolygott kedvesen, mintha a "nem törődöm" -ségemmel nem is foglalkozna.
-Biztos. 
-Nos akkor. Gondolom láttál már ilyen elbeszélgetést a filmekben. El kell mondanom neked, hogy semmi olyan nem lesz mint a "mit látsz a képen", meg a "vegyen 5 tablettát naponta" dolgokból. Csak beszélgetni szeretnék veled. Meg kéne tudnunk, hogy mi is az, ami a lelkedet nyomja és befolyásolja a viselkedésed!
-Az legyen az én dolgom. Nem mondok semmit. Úgy sem lenne semmi értelme!
-Csak ugyan? Mégis miért?
-Mert nem hinne nekem! Nekem senki sem hisz! Nézzen rám kész roncs vagyok! Árnyéka régi önmagamnak! -üvöltöztem a nőhöz, aki még mindig barátságos arcot vágott. Ez kicsit lenyugtatott, de az indulataim még mindig nagyon erősek voltak. 
-Nem hinnék? Kislány te el sem tudod képzelni, hogy 10 éves karrierem alatt mi mindent hallottam! Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani amit még nem hallottam! 
-Tényleg? -kezdtem megint bele az üvöltözésembe. -Tudja maga, hogy milyen ha elhagyják?! -zokogásban törtem ki.
-Áhá! Megfogtalak. Mégis csak kitudtam húzni belőled, mi lehet a probléma. Szóval egy fiú? Az ilyet mindig nehéz átvészelni, de túl kell lépni rajta! Ha igazán szeretett volna, nem hagyott volna el! -kicsit megrémültem, hogy milyen könnyen kihúz belőlem dolgokat. De ha már így elkezdtem, akkor be is fejezem. 
-Egy szó nélkül lelépett mindent hátrahagyva maga mögött. Eltelt 3 hónap. Kín-szenvedés volt ez az idő nélküle. Nem tudtam merre lehet, akar-e valamit tőlem vagy csak szórakozott. Bár az utóbbi fordult meg többször a fejemben. Viszont tegnap, amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen újra felbukkant és újra akarja kezdeni. Én pedig örülök és dühös vagyok egyszerre. Meg olyanokat hord össze, hogy mindvégig tudta, mit művelek magammal, végig nézte azt, ahogy gyötrődök miatta és nem tett semmit! Nem tudom, mit is várok már komolyan tőle, vagy akár az élettől! 
-Ha visszajött, akkor viszont tényleg szeret, mivel nem hagyott csak úgy el. Amit ő mondott neked, az pedig a férfiak gyávasága. Egyik sem ismerné be nyíltan, de mindben benne van!
-Biztos? Annyira bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban.. 
-Értem én már miről is van szó. Nézd csak meg ezt! -majd a kezembe adott egy hatalmas, gömb formályú követ.
-Mit csináljak vele?
-Próbáld szét nyitni! -feszegettem egy kicsit, tekergettem és szét nyílott. Gyönyörű volt a belseje! Lila kristályos kő volt benne. Annyira csillogott, hogy még a szememet is zavarta egy picit. 
-Ez gyönyörű! -csodálkoztam el.
-Bizony az! Látod? Te is épp ilyen vagy. Ez a kő kívülről, csak egy szürke kőzet. Belül viszont kincset rejt! Próbálod az igazi énedet zord külső mögé zárni! Úgy teszel mintha nem érdekelne semmi, pedig belül pont az ellenkezője van. Ugye jól érzem, hogy akár egy szócska is képes padlóra küldeni?
-Igen... -mondtam halkan, visszahúzódóan. Teljesen igaza volt. Ahogy mondta, magamra ismertem.
-Életerős, fiatal nő vagy, aki még bármit kiválthat az életéből! Az első néhány akadálynál nem szabad feladni! -csak ültem és hallgattam. Elképedtem, hogy akár pár szóból is jobban megismer, mint bármelyik más ember. -Látom, kicsit fárasztó volt ez számodra, szóval mára elég. Jövő héten találkozunk! Bár, amennyire megnyílsz előttem, nem hiszem, hogy sokáig kell majd egymás társaságát élveznünk! Ne feledd! Minden akaratban dől el! Szia! 
-Viszlát! -és becsuktam az ajtót. Igaza van. Nagyon is! Hogyan is lehetnék boldog, ha nem teszek semmit ellene?
-Na, hogy ment? -kérdezte apu.
-Jobban mint gondolnád! Azt hiszem tényleg szükségem van egy kis segítségre! -mosolyogtam rá. -Jövőhéten ugyanekkor kell visszajönnöm.
-Rendben! -kinyitotta előttem az ajtót, majd a kocsihoz siettünk. Beültünk és már indultunk is haza. Kikerestem a táskámból a telefonom és küldtem Bobynak egy SMS-t:
"Szia Boby. Ne haragudj az előbbi viselkedésemért. Nem tudom, mi üthetett belém. Ha gondolod, gyere t vacsorára! puszil: Elis" 
Igazából sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék neki, de rájöttem, hogy az ilyeneket jobb személyesen elmondani. Néhány perc múlva érkezett is a válasz. 
"Szia! Az nagyon jó lenne! Ne aggódj, nem haragszom. Csak aggódtam érted, ez minden. Akkor este jövök!"
Megkönnyebbültem, amikor láttam mit írt. Attól tartottam, hogy haragudni fog rám. Ezek szerint, tényleg fontos vagyok a számára! Ezentúl változtatni fogok a dolgokon! Elhatároztam magam: Vissza térek, a régi önmagamhoz! 

5.rész - Így történt

-Elison! Elison ébredj! 
-Hol vagyok? -néztem körbe még kábán a hatalmas, régi stílusú szobában. 
-Nálam. -válaszolt Boby. 
-Mégis mi történt? 
-Beszélgettünk és te hirtelen elájultál.
-Ekkora sokk után, hogy csak úgy visszajössz és megjelensz? Mit vártál? -próbáltam felállni a kanapéról, amin eddig feküdtem, de nem sikerült. 
-Feküdj vissza! Nézd. Sajnálom ami történt. Próbáltam a lehető legjobb alkalmat megragadni arra, hogy elmondjam mi is történik velünk, de mindig elvesztettem a pillanatot. 
-Nos, akkor azt hiszem itt az alkalom rá! -dühös voltam, ugyanakkor örültem annak, hogy végre itt van mellettem. Meg akartam ölelni, csak akár egy kicsit is hozzáérni, hogy igen, tényleg itt van, nem képzelődök! De nem ment. Máshogy történt minden, mint ahogy azt én a fejemben gondoltam. 
-Elison nézd. Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. 
-Meddig akarod még húzni?! Most vagyunk itt csak ketten! Ne kímélj!
-Rendben. Tudod, amikor elmentem az indulataim vezéreltek. A levelem volt az utolsó, amit még tiszta fejjel megírtam neked. Ezután már csak azt vettem észre, hogy az utcán bolyongok. Voltak emberek, de szokás szerint ők nem láttak engem. Nem gondoltam volna, hogy ennek a kis "kitörésemnek" hála, megváltozik minden. Add a kezed!
-Minek? -néztem rá furcsán.
-Csak add és megtudod! -és megfogtam a kezét. Éreztem. Éreztem a bőrét, a keze melegét és szorítását. 
-Boby te meg..?
-Igen. Vissza kaptam a testem. 
-Hiszen ez lehetetlen! -ültem fel hirtelen. 
-Ahogy az is lehetelten, hogy itt vagyok a halálom után. Mégis, látsz hisz itt ülök melletted! Be kell látnod lassan, hogy semmi sem lehetetlen.
-De hogyan? Ez csak úgy egyről a kettőre nem történik meg! 
-Egy ideig a távolból néztelek, hogy miket csinálsz, hogy érzed magad. Nem volt szép látvány, de nem tehettem mást. Be kellett látnom, hogy mellettem te sehogy nem lennél boldog. Ahogy mondtad 'ott voltam, de mégsem'. Egyik nap betévedtem egy kocsmába, hátha ott találok egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassak mindent. Leültem az egyik sarokban egy üres asztalhoz amikor egy fekete öltönyös, nyakkendős férfi sétált be az ajtón. Ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Felém nézett és mosolyogni kezdett. Mivel mögöttem csak a fal volt rögtön az fordult meg a fejemben, hogy lát engem. Kért egy italt, majd leült elém. Egy ideig csak néztük egymást amikor felismertem! Őt már láttam. Pontosan akkor, amikor a balesetem volt. Odajött hozzám és azt mondta "semmi baj" majd lecsukta a szememet. Amikor felébredtem már szellem voltam. 
-Mit akar tőlem? -távolodtam el a helyemről. 
-Ugyan már ne félj! Bántottalak én valaha? 
-Maga tehet arról, hogy még mindig itt vagyok! -fakadtam ki.
-Én csak segítettem átjutni a túloldalra. Úgy látszik valami nem enged el. Van tipped rá?
-Ha lenne valószínűleg már nem lennék itt. 
-Ne gúnyolódj fiatalember! Azért vagyok itt, mert szellemként sehogy sem fogod tudni azt a bizonyos dolgot megtalálni, ami miatt itt ragadtál. Ha még meg is találnád, elintézni semmiképp nem tudnád! Viszont így sem maradhatsz, szóval az Égiek úgy döntöttek adnak még egy esélyt. Vissza kapod a testedet ameddig el nem rendeződnek a dolgaid. 
-Maga szórakozik? A testemet már eltemették! Mégis miféle rossz vicc ez?
-Azt hiszed akadály számomra ez? De most nem ez a lényeg. A kérdés a következő! Készen állsz? ez sajnos nem visszatérő alkalom, úgyhogy most kell döntened! Maradsz, vagy helyre hozod a hibáidat? -hirtelen mukkanni sem bírtam. Csak az járt a fejemben, hogy el kell fogadnom. Muszáj a helyére állítani a dolgokat. 
-Igen! Kész vagyok! Mit kell tennem, hogy újra ember lehessek? 
-Ó igazán semmit. Csak a beleegyezésedre volt szükségem. Nos akkor, viszlát amikor már elrendeződött minden! -csettintett egyet. A következő pillanatban semmi nem volt körülöttem, csak a sötétség. Körbe néztem és egy kis fehér pontot láttam meg. Elindultam felé. Ahogy egyre közelebb értem a fehérség nagyobb és nagyobb lett. Végül aztán már szinte mindent a fehér fényesség borított be. Amikor a sötétség teljesen eltűnt felébredtem. 
-Jó, hogy ébredezik Uram! Mindjárt zárunk! Fizetett már? -és tényleg. A testemben voltam és a pultosnő is látott. 
-Igen! Már éppen menni készültem! -és elhagytam az épületet. 


-Szóval így történt! Ezután rögtön megkerestelek téged! Igaz, hogy hamar megtaláltalak, de nem volt merszem eléd állni! -csak ültem és bambán bámultam Bobyra akinek a száján csakúgy folytak kifelé a szavak. 
-Értem...azt hiszem. De még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe!
-Úgy Elison, hogy helyre akarok hozni mindent! Mindent még a köztünk lévő dolgokat is. Őszintén szólva nem tudom mi van közöttünk.
-Jelen helyzetben semmi. -mondtam hidegen. Nem mutattam ki, hogy valójában mit is érzek. 
-Elison...Elis! Nézd én csak jóvá akarom tenni a hibámat és újra kezdeni mindent! Kérlek adj még egy esélyt! Sokkal jobb leszek mint az a tuskó Matt volt! Kérlek, bízz bennem! -nem szóltam semmit csak lehajtottam a fejemet. -Megölelhetlek? -még mindig szótlanul ültem, csak bólogatással jeleztem, hogy igazából tetszik az ötlet.Végre megtörtént amire én is már percek óta várok. Visszaöleltem. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt van és most teljes egészében! Ez szebb mint egy álom!
-Sajnálom.. -suttogtam, és fejemet a vállára hajtottam.
-Mégis mit? -mosolygott aranyosan.
-Nem így kellett volna hozzá állnom a dolgokhoz. Örülnöm kellett volna, hogy visszajöttél egyáltalán. 
-Ahogy reagáltál az teljesen normális volt. Nem is számítottam másra. Én tartozom neked bocsánat kéréssel.
-Semmi baj. Az emberek tévednek és hibákat követnek el és amint kiderült te újra ember vagy. -mosolyogtam rá. Ismerős érzés fogott el. Már egy jó ideje nem éreztem, de valahogy erősebb volt mint eddig. A szívem majd kiugrott a helyéről és a gyomromban pillangók röpködtek. Boby arca közeledni kezdett az enyém felé, majd megcsókolt. Éreztem édes csókját. Gyengéd volt, mégis határozott. Azt kívántam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Boby kezdett tőlem eltávolodni. 
-Menjünk! Haza viszlek. -felállt és megfogta a kezemet. -Azt hiszem én vagyok a legboldogabb srác a földön. -annyira aranyos volt! Nem bírom, ha valaki túlreagálja a dolgokat, de most az egyszer kivételt tehetek. 
-Tudod még, hogy hol lakom nem? -gúnyolódtam.
-Persze, hogy tudom! Amúgy tudod mi a legjobb az egészben? -közben kinyitotta a kocsiját és beültünk. -Az, hogy egy CD végig bent volt a kocsimban. 
-Mégis milyen CD? -ennek semmi értelme nem volt. A legjobb, hogy a kocsijában volt egy CD? Meghülyült vagy mi történt? 
-Ez itt! -és betolta a magnóba. A zene elindult és Boby énekelni kezdett. -And you can tell everybody, this is your song! 
-Imádom hallgatni, ahogy énekelsz! Gyönyörű hangod van! 
-Azért nem leszek a következő Whitney Houston! -nevetett. Lassan közeledtünk a központ felé. Boby félre állt. 
-Mi baj van? -kérdeztem, mert egy kicsit szórakozottnak tűnt. 
-Innentől vezetnél hazáig? Kicsit még gátlásaim vannak a központi kereszteződéssel kapcsolatban. Nem túl kellemes emlékeket idéz fel bennem.
-Persze semmi gond! Örülök, hogy eddig elvezettél! -helyet cseréltünk, majd el is indultunk újra. Szokás szerint a házunk előtt parkoltam. Kiszálltunk, majd az irányt a házunk felé vettük. Már elő volt készítve a lakáskulcsom. Ki akartam nyitni, de nem sikerült. Már volt benne valami belülről. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Az ajtó nem volt bezárva. Beléptem és két ismerős arccal találtam szemben magamat. Anya és apa dühösen álltak ott előttem karba tett kézzel. Még be sem léptem, de már kérdőre vontak.
-Kisasszony hallottuk apáddal, mi történ ma az iskolában. Felfüggesztés? Szégyent hozol a családunkra! Soha nem fordult még elő senkivel sem, hogy felfüggesztették volna! És mégis ki ez a fiú? A barátod? Ő miatta lettél olyan amilyen most vagy? Válaszolj ha kérdezlek! -csak álltam és néztem. Anyám Bobyt okolja mind ezért, pedig nem is ismeri. Most látja először. Végül is igaza van, tényleg Boby miatt lettem ilyen, de nem azért mert vele voltam tanulás helyett, hanem mert nélküle kellett lennem! Most mégis mit mondjak?

4. rész - Nélküled

"Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz. Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már, nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár. Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz, mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: Ki az? Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem, de őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem. Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért, tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért. Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék. De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet, és talán te is rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet."
Eleredtek a könnyeim. Minden mondatban felismertem őt és engem. Kb. 4 napja ha ismerem, de őszintén belegondolva, vele mindig jobban éreztem magam mint Mattel. Meg kell találnom, de fogalmam sincs merre lehet. Talán ha lefekszem, reggelre itt lesz! Hiszen minden reggelt az ágyamban kezd. Át sem öltöztem, csak behuppantam az ágyba és próbáltam elaludni. Az álom éjfél körül nyomott el. Reggel azonban nem történt semmi. Boby nem volt ott. Ahogy másnap és azután sem. ...
-Elis! Pszt, Elis! Kelj már fel, a tanár erre jön. Hallod?! -ébresztgetett Lisie a padtársam. 
-Hagyjál már! -nyöszögtem.
-Miss Starling! Nem tűröm, hogy az órámon aludja ki magát! Irány az igazgató! -üvöltözött mellettem Mr. Johnson. Szó nélkül felálltam és megközelítettem az ajtót. A folyosó sivár és üres volt. Ez nem meglepő elvégre óra van.
Már 2 hónapja, hogy Boby eltűnt. Azóta nem vagyok önmagam. Keveset alszok, kétszer annyit cigizek mint régen és romlottak a jegyeim. Befestettem a szőke hajamat barnára, ami miatt a szüleimet nem rég be is hívták. Nem vagyok büszke magamra, ugyanakkor úgy gondolom nincs mit szégyellnem. Az igazgatói iroda. Bekopogok. 
-Tessék!
-Jónapot.. -mondtam kedvtelenül, majd a szokásos helyemre huppantam le az irodában. 
-Miss Staring. Ez úttal mi hozta ide? Verekedés? Káromkodás egy tanárával? Esetleg cigaretta az iskola területén?
-Elaludtam órán. 
-Hm. A szokásos. Kisasszony elmondaná nekem, hogy magának ez miért jó? Nem volt ön mindig ilyen. Az iskolánk egyik ragyogó csillagja volt jegyek, és iskolán kívüli foglalkozások terén. Mi történt ami így megváltoztatta? -röhej az egész. Erre mégis mit mondhatnék? "Bocsi eltűnt a srác akit szerettem, aki mellesleg egy szellem volt. Ugye nem haragszik?" Akkor már hazugság vádjával is megbüntethetne. 
-Maga úgysem értené. Nem is értheti! Ameddig nem történik meg az emberrel föl sem foghatja milyen ez! 
-Mégis mi? -láttam a tanáron, hogy elérte amit akart. Gyorsan megembereltem magam.
-Az magára nem tartozik. Mennyi elzárást kapok? Egy hét? Talán kettő?
-Tudja, az elmúlt 2 hónapban annyi elzárást kapott, amennyit egy évre írnak elő. Láthatólag, ezek nem segítettek a modorán. Felfüggesztem 5 napra! 
-Micsoda? Ezt nem teheti meg!
-De megtehetem! -csapott az asztalra. -Még mindig én vagyok az igazgató és elvárom a diákjaimtól, hogy példamutatóak legyenek diáktársaikkal és tanáraikkal szemben! Most pedig szedje össze a cuccát és menjen! Találkozunk jövő hét hétfőn! -dühödten álltam föl és köszönés nélkül becsaptam az ajtót. Ezt nem hiszem el! Benyitottam az osztályomba. A tanár már csak arra lett figyelmes, hogy összepakolok.
-Oh végre kirúgták? Helyes! Már rég meg kellett volna tenniük!
-Csak felfüggesztettek! Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. -és már ki is viharzottam a teremből. Amint kiértem az iskola épületéből rágyújtottam. Komolyan nem bírom már idegekkel. Még szerencse, hogy a kocsim még az enyém. Beültem és elindultam haza. Ahányszor beülök ebbe a járműbe lejátszódik bennem az az este, amikor először találkoztam Bobyval. Mint valami rossz álom, úgy törnek fel belőlem az emlékek. Valamivel muszáj volt elvonnom a figyelmemet. Énekelni kezdtem. 
"It's hard to look right, 
And this is crazy,
But here's my number,
So call me maybe!" -és a telefonom csörögni kezdett. Mint egy horrorfilmben. Különösebb habozás nélkül felvettem:
-Igen? 
-You can tell everybody, this is your song! 
-Ez nagyon vicces volt kedves telefonbetyár úr, ha nem haragszik meg tovább folytatnám az utamat. Soha viszont hallásra. -és leraktam. Lezártam a mobilomat és visszacsúsztattam a zsebembe. Végre itthon! Leparkoltam a házunk előtt, ki kerestem a lakáskulcsot és bementem. 
-Hello New York! Tudom, hogy senki sincs itthon és tiszta őrület, hogy magamban beszélek! -a végét kicsit elnevettem. A szüleim dolgoztak, szóval teljesen egyedül voltam a házban. Fölmentem a szobámba, kinyitottam az ablakot és bezuhantam az ágyba. Néhány perc múlva a csengőhangomra lettem figyelmes. Megnéztem a számot, ugyanaz aki délelőtt. A "Your Song"-os gyerek! Ez kihagyhatatlan.
-I hope you don't mind, i hope you don't mind.
-Inkább ne fejezd be. 
-Jól érzed magad? 
-Persze! Hogyne érezném jól magam! Boldog vagyok és még a nap is süt. -fulladoztam a röhögéstől. Ilyet kérdezni, hogy jól érzem-e magam. Sírás kerülget. 
-Nem úgy látom. 
-Hát hogy látod?
-Szenvedsz.
-Igen éppen fuldoklom a röhögéstől! 
-Miért csinálod ezt? 
-Nem az én pénzem megy el! -már nem bírtam. Hangos nevetésben törtem ki. Azt sem tudtam kivel beszélek, de azért jól elvoltunk. 
-Találkozzunk! 
-Hülyének nézel? 
-Őszintén?
-Ezt most sértésnek vettem! -próbáltam szomorú hangot játszani, de nem hiszem, hogy nagy sikere lett.
-Elison téged olyan könnyű átverni! -nevetett. Ez a mondat, a hanglejtés. Ismerős valahonnan!
-Kivel beszélek?
-Találkozzunk és megtudod! 
-Azt hiszed elmennék?
-Ha tényleg tudni akarod, muszáj lesz! 8. utca a sikátor előtti ház. A kapuban várlak. -én és a kíváncsiságom. Sosem hagyott nyugodni. Kocsiba ültem és már hajtottam is be a központba. 8. utca. Erre felé még sosem voltam! Jól van egy kis 'ismerd meg hazádat' mozgalom sosem árt. Megérkeztem! Az út szélén megálltam és kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam a kapuhoz de senkit nem találtam ott. Elison Starling, téged megint jól átvertek. Nem keresgéltem, feladtam a dolgot. Ám amikor megfordultam szemtől - szemben találtam magam a telefonbetyárral. Elámultam. Nem is! Köpni, nyelni nem tudtam. Ez nem lehet igaz!
-Te és a kíváncsiságod. Könnyen felhasználható. -én még mindig csak álltam és bámultam. Ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudtam, hogy mérges legyek vagy örüljek. Vegyes érzelmeket éreztem. -Na mi van? Nem is köszönsz? Egy 'hello'-t talán megérdemelnék, vagy tévedek? 
Álltam mint a cövek. Ő volt ott. Ő, nem lehet más! Boby. Biztos vagyok benne! Halkan megszólaltam:
-Itt hagytál. 2 hónapig annyit sem hallottam rólad, hogy élsz vagy halsz! -a mondandóm végére már szinte ordibáltam. -Mit képzeltél? Idejössz és én majd csak úgy a karodba ugrok és örülök, hogy visszajöttél? Hát tévedtél apám! -igazából oda tényleg oda akartam menni hozzá és megölelni, de valahogy mást mondtam, mint amire gondoltam.
-Elison ez nem te vagy.
-De! Pont, hogy én vagyok! Én, nélküled! 
-Megnehezíted a dolgokat.
-Ami megnehezíti a dolgokat az egyes egyedül te vagy Boby! Nem maradt hátra utánad semmi, csak egy hülye levél. Tessék! Álmatlan éjszakák követték egymást. Tönkre tettél! 
-Elison. Nem azért jöttem vissza, hogy veszekedjünk.
-Akkor miért? Jelen helyzetben jobb elfoglaltságot nem tudok elképzelni kettőnknek! És mi ez az 'Elison'-ozás? Ez az új szlenged? MIndig csak Elisnek hívtál. Mi lett veled Boby?
-Ezt én kérdezhetném tőled. Rád sem ismerek. Bár az igaz, ez mind az én hibám. Előbb közbe kellett volna avatkoznom. 
-Előbb? Mi? Várj te tudtad, hogy mit csinálok?
-Végig veled voltam libuska! -zokogásban törtem ki.
-Mind végig? Akkor, hogy tehetted, hogy csak most állsz ide elém? Végig nézted ahogy szenvedek? Remek! Köszönöm! Pasik gyöngye! Elmehetsz a fenébe Boby! -elindultam a kocsim felé, de valami visszahúzott. Egyik pillanatról a másikra Boby karajiban találtam magam. 
-Eressz el! Nem hallod? Nincs szükségem rád! Eressz! -ütöttem ahol értem, de ő csak erősített a szorításán.
-Sajnálom. Semmi baj nincs, nyugodj meg! -gyengédek voltak a szavai, elértek engem. Kicsit megnyugodtam, de még mindig sírtam. -Amiért jöttem az az, hogy az alatt a két hónap alatt nem csak te változtál! 
-Ezt, hogy érted? -szipogtam.
-Nem furcsállod egy kicsit sem, hogy a karomban tartalak? Kaptam az élettől egy második esélyt. -nem fogtam fel mit mond. Nem hallottam semmit. A következő pillanatban elsötétült minden.