8.rész - A születésnapi "meglepetés"...

Elison szemszöge:

9 óra múlt, amikor a nap sugarai besütöttek az ablakomon. Látva ezt a gyönyörű időt nem maradhattam tovább az ágyban. Felkeltem, felöltöztem, a fürdőben megmostam a fogam és készülődtem egy kis reggeli testmozgásra. Bizony, futni járok! Sohasem tehet eleget az ember az egészségéjért. 

-Ez egy különleges és tökéletes napnak indul! -mondtam ki, miközben nyújtózkodtam kezeimmel a plafon felé. Ekkor kopogtatást hallottam az ajtómon. -Gyere! -kiáltottam ki.Az ajtót anya nyitotta ki egy tortával a kezében. 

-Boldog születésnapot kincsem! -elámultam. Szülinap? Elfelejtettem a saját születésnapomat? Az pazar. 

-Biztos, hogy ma van?

-Csak tudom, hogy mikor szültelek meg! 

-Nem emlékeztem rá, de azért köszönöm szépen! -elvettem a tortát, leraktam az asztalra és adtam anyának két puszit. 

-Várj! Az ajándék!

-Ajándék? Mit kapok?

-Valami különlegeset! Biztos voltam benne, hogy tetszeni fog ezért ezt vettem meg! -majd átadott egy fekete, hatalmas díszdobozt, ami egy vörös szalaggal volt átkötve, tetején masni. 

-Mi van benne?

-Nyisd ki és meglátod -izgatottan bontottam ki a csomagot, amit az imént a kezembe kaparinthattam. A fedele alatt papír volt, biztos tömésre használták, hogy ne érjen a tetejéhez. Levettem a papírt és megláttam.

-Ó, édes Istenem, anyu ez gyönyörű! Köszönöm! -egy fekete, térdig érő szatén ruha volt benne, aminek a derekánál egy vörös szalag díszelgett. Pont illett a dobozhoz. -Meg sem merem kérdezni mennyi lehetett...

-Ajándék lónak ne nézd a fogát! Inkább csak örülj, látom, hogy tetszik. Ezt ma fel is húzhatod! 

-Felhúzni? Mégis hová?

-Tudod, nem én én az apád, bár ő dolgozik, de lélekben itt van velünk! Szóval, nem csak én és az apád vagyunk azok, akik fel szeretnének köszönteni  a szülinapodon! Gyere be kérlek! -kiabált ki anya a folyosóra. Boby lépett be az ajtón egy öltönyben és egy szál vörös rózsával a kezében. Tudja jól, hogy nem szeretem, ha túlnagyolják a dolgokat, ez a szál rózsa találó!Odajött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Isten éltessen szerelmem! -megfogta a kezem és közelebb húzott magához. -Ugye nem így szándékozol jönni?

-Mégis hová megyünk? -képedtem el, hiszen nagyon puccosan volt kiöltözve.

-Az titok! Csak húzz fel valami... illendőbbet! Nem hiszem, hogy futó cipőben jól éreznéd ott magad!

-Hát jó. A szüleimtől úgy is most kaptam egy gyönyörű ruhát. Az megfelelő lesz.

-Rád hagyom innentől a döntést. -elmosolyodott, vett egy 180 fokos fordulatot és kisétált a szobámból. Anya bent maradt, hogy segítsen készülődni. Nagyon úgy tűnt, hogy ő tudja mire készül Boby. 

-Anya mi ez az egész? -próbáltam rákérdezni, hátha elmondja.

-Kifésülöm a hajadat. Ennyire csak nem megrázó élmény.... 

-Nem a hajam! Tudod te jól miről beszélek! Megöl a kíváncsiság. Mondd el, hová megyünk Bobyval! -szinte pörögtem az izgatottságtól, nem bírtam egy helyben megülni. Anya viszont nem mondott semmit. 

-Majd mindent megtudsz annak idejében. A hajad viszont kész is van. A sminkedet el tudod intézni magadnak? 

-Persze, köszönöm a segítséget! -dobtam felé egy mosolyt és máris magammal kezdtem el foglalkozni. Semmi extrát nem rakok fel, csak egy kis púder, szájfény és szemhéjtus, hogy mutasson valamit! Így ni. Készen is vagyok. Szokás szerint nem pakoltam el magam után, otthagytam széjjel dobálva mindent. Egy vörös magassarkút húztam fel hozzá, ami még soha sem volt rajtam. Így belegondolva, talán nem a legbölcsebb dolog pont egy új cipőt felhúzni, de ez érdekelt a legkevésbé. Kinyitottam az ajtót és elindultam lefelé a lépcsőn. Boby ott állt lent a hallban és nézte, ahogy lefelé jövök a lépcsőn. Vagyis inkább ügetek, abban a cipőben nem volt egyszerű menni. 

-Na, hogy tetszem? Úgy érzed megfelel?

-Ouuuh... -láttam, hogy kissé kezdett vörösödni az arca, ezért megszólaltam.

-Azt hiszem, ezt vehetem igennek. Na mehetünk is! -elköszöntem anyutól, majd már mentünk is. Boby nem a szokásos kocsijával volt, hanem egy fekete BMW parkolt a házunk előtt. 

-Ez meg kinek a kocsija? -ámultam el, hiszen gyönyörű volt.

-Hát, erre az alkalomra az enyém, amúgy pedig csak kölcsön kértem egy ismerősömtől. Nos talán szálljunk be! -kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, megvárta amíg beülök, majd be is csukta mögöttem Igazi úriember volt. Még soha nem láttam ilyennek. Végre elindultunk.

-Mond el kérlek, hová is megyünk! Fáj az oldalam, úgy fúrdall a kíváncsiság. Tényleg!

-Hát persze. Én meg tudod mit érzek? Hogy ez nagyobb kamu, mint a Mikulás. -nevetett ki. -Amúgy, szeretnél már most szórakozni egy kicsit?

-Mire gondolsz? -ekkor elővett egy CD-t a kesztyűtartóból. Berakta és egy ismerős dallam csendült fel: Justin Bieber - Boyfriend. Nem vagyok Justinos, de ez a szám a prímet viszi. Már kezdtem átadni magam a zenének, amikor meghallottam Bobyt teljes torka szakadtából énekelni. Kívülről fújta a dalszöveget. Néha-néha elnevette magát, de kitartott az egész számig. Ennél röhejesebb dolgot még életembe nem láttam. Szakadtam a nevetéstől!

-Oké, felfogtam. -dőltem neki az ablaküvegnek nevetve. 

-Nem tetszett? Akarod, hogy még egyszer előadjam ezt a csodás műsort? -mondta, felháborodást játszva. 

-Ne! Bármit, csak ne halljam ezt többször. -próbáltam megnyugodni, de tényleg nagyon vicces volt. Bár amint kiderült, hogy ez az egyetlen szám a CD-n és ő végig akarja énekelni, máris nem volt olyan vicces. úton voltunk már lassan 6-7 órája. Olyan volt, mintha lemennénk a térképről, pedig még mindig az országon belül tartózkodtunk. Lekanyarodott a főútról és a fák közt vezetett tovább. Ekkor hirtelen megállt.

-Ha azt mondom megérkeztünk, nagyon kiakadsz?

-Eléggé. Az erdőbe kellett felhúzzak magassarkút? -mondtam felhábordva.

-Dehogy az erdőbe te buta! -odasétált a hatalmas sövényhez, aminek se balra, se jobbra a végét nem lehetett látni. Megragadt egy ágat és elkezdte húzni. Hirtelen a sövényben egy faajtót pillantottam meg. -Hölgyeké az elsőbbség! -nyitotta ki az ajtót, hogy előre engedjen. Amit bent láttam, az elképesztő volt. Mókusok szaladgáltak a fűben, szökőkutak egymás hegyén hátán, egy épület a hatalmas udvar közepén, virágok, fák. Mintha csak a természet teremtette volna meg így. Közeledni kezdtem az épület felé, olyan érzésem volt, mintha már jártam volna itt. A légkör nyugtató volt, semmi zaj, csak a madarak csicsergése. Úgy tűnt ez maga a mennyország, itt nincs soha semmi gond! Figyelmem a kert felé kalandozott el, aminek a közepén egy szobor állt. Egy női alak, ismerős volt, de nem tudtam ki lehet ő. Gondolkozásomban elbambultam és nem vettem észre, hogy Boby a nevemen szólítgat. 

-Héj Elison! Minden rendben? 

-Persze, csak ez a kert olyan gyönyörű, egyszerűen nem bírok betelni a látvánnyal! 

-Örülök, hogy tetszik! Na de mennyünk is be az épületbe, gyerünk menj! Derítsd ki, az mit rejt magában! -odaszaladtam és kinyitottam az ajtót. Félőn benéztem a kis résen, amit nyitottam, puccos hallal találtam magam szemben. Két oldalt lépcsők az emeletre, középen kandalló és fent az emeleten középen egy hatalmas dupla ajtó.

-Atya... Ég.... Ne már! -mint egy kisgyerek, aki először jár a játszótéren! Rögtön körberohantam mindent megnézni! Hirtelen sikítottam egyet. A kakukkos óra előtt szaladtam el, amikor a drága kakukk éppen kiugrott a helyéről, kis híján a fejemnek. Már 7 óra volt. Nos igen, az út tényleg egy örökké valóságnak tűnt.

Boby szemszöge:
Mire én is beléptem a házba, ő szinte már mindent felfedezett ott bent. Mint egy hiperaktív gyerek. Megfogtam minden cuccot amit hoztam és felvittem az emeleti nagyszobába. 

-Te hová készülsz? -vont kérdőre Elison.

-A szobánkba! Lerakom a csomagokat. 

-És melyik a szobánk?

-Az ott! -mutattam az emeleten lévő, középen elhelyezkedő fa ajtókra, amin aranyozottak voltak a fém díszítések.

-De hát az zárva van! Már próbáltam bemenni.-szontyolodott el. Megfordult a fejemben, hogy nem a barátnőmet, hanem egy ovis kislányt hoztam el magammal.

-Gondoltam, hogy beakarsz majd menni, pont ezért van bezárva. A kulcs pedig, tátátátá nálam van. Nos felkészültél? 

-Igen! 

-Csukd be a szemed! -szép lassan behunyta a szemét. A kezemet hesegettem előtte, hogy ellenőrizzem nem-e les. Kinyitottam az ajtót, és a hátánál fogva bevezettem. -Tessék. Már kinyithatod!

-Boby hiszen ez gyönyörű! Elakadt a szavam... Nem tudok már mit mondani, köszönöm! -a szoba tele volt hintve rózsaszirommal, az ágyon egy üveg pezsgő egy vödör jégben, a hatalmas franciaágy egy szív formát alkotott. Egy nászutas lakosztálynak is egészen megfelelt volna. 

-Megérdemelsz ennyit! -mosolyogtam rá. -Tényleg látszott rajta, hogy boldog. A csomagokat leraktam, majd becsuktam az ajtót. Odamentem hozzá és megcsókoltam. Vette a jelzést, és rájött mire ez az egész felhajtás. Szép lassan lekerült rólunk az összes ruha és rádőltünk az ágyra. Tovább csókolóztunk, mire Elison megszólalt halkan.

-Félek.. 

-Shh. Nyugalom szerelmem. Nem kell félned semmitől, nem bántalak. Szeretlek Elison. -a többit pedig nem részletezném, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi történt az éjszaka. 

Reggel amikor kinyitottam a szemem, egyedül találtam magam az ágyban. 

-Elison! Hol vagy? -persze. Aludni se aludhat az ember anélkül, hogy ez a lány el ne kószáljon valahova. A kertben találtam meg a szobor előtt, ahol tegnap álldogált. -Jó reggelt szépségem! -indultam meg felé. -Hogy aludtál? -hirtelen felém fordult. Sírt. A könnyei csak úgy potyogtak, nem értettem miért. Elindultam felé de megállított.

-Állj meg ott ahol vagy! Ne gyere közelebb! -zokogott. 

-Elison mi történt? 

-Nem akarsz nekem elmondani valamit? -szorongatta köntösét. Már kezdtem gyanítani mi lehet a háttérben, de gondolni sem mertem rá. -Életért, életet?! Csak kihasználtál! Csupán azért kellettem, hogy vissza jöhess az életbe te disznó! Ezért fektettél le igaz? Mielőtt meghalok, felírhass egy újabb lányt a trófea listádra! Én szerettelek! De neked nem jelentettem semmit...

-Elison, te ezt nem érted! Kérlek had magyarázzam meg! -próbáltam hatni rá, de nem ment. Fel volt dúlva. Megértettem. Ezt teljesen elrontottam.

-Soha többé nem akarlak látni! -üvöltött és beszaladt a házba. Úgy éreztem, többet nem láthatom már mosolygó arcát.

7.rész - Az este

Már 7 óra körül volt, anyuék már a vacsorához készülődtek. Ekkor végre csengettek. Boby állt az ajtóban egy dobozzal.
-Szia! -mosolyodott el. Olyan édesen mosolygott, éreztem, hogy a fülig elpirulok.
-Szia! Gyere csak be. A szüleim már a konyhában vannak. -belépett az ajtón, levette a kabátját és a dobozt lerakta a szekrényre.
-Ö, Boby. Megkérdezhetem, hogy ez mi? -néztem furcsán a dobozra ami mintha hirtelen meg is mozdult volna. A hideg kirázott tőle. -Ha valami horroros viccre készülsz, akkor közlöm veled, hogy utálom a horror filmeket, félek rajtuk és az egyéb ilyen csínyeket sem kedvelem túlzottan.
-Félsz a horroron? De hisz az csak egy film! -nevetett ki.
-Oké, nevess csak! Majd meglátjuk ki nevet a végén! -játszottam a durcás kislányt.
-Hát én! -mondta halkan és megcsókolt. -Amúgy ne aggódj, a dobozban semmi ijesztő nincs. Neked hoztam, de! Előtte még vacsora.
-Csak nem éhes vagy? -vigyorogtam meg, ahogy gyors léptekkel halad a konyha felé.
-Mint a farkas! -kacsintott vissza.
Utána mentem. A szüleim meglepően jól fogadták őt. Apuval kezet fogott, anyuval puszizkodtak és ól elbeszélgettek. Egyik fiúnál sem viselkedtek még így. Az összessel úgy bántak mint a kutyákkal! Itt valami nem jó.
-Jól van. Miről maradtam le, hogy ti ilyen jóban vagytok?
-Óh kicsim hát nem mondtuk? Boby néhány napja nálunk dolgozik az üzemben! -válaszolt anyu.
-Na ne! Boby biztos vagy te ebben? Már mint, persze, örülök, hogy találtál állást, de pont a szüleimet!
-Ez egyel több lehetőség, hogy a közeledben lehessek. Gondolj csak bele! A szüleid bírnak engem, így nem kell feszélyezve éreznünk magunkat miattuk! -sikerült meggyőznie. Ebben lehet valami.
-Igazad van. Heh, zseni vagy! -nevettem el magam.
-Köszi! Ezt mond el anyámnak is kérlek! -nevetett ő is.
-Nos akkor akár kezdhetnénk is a vacsorát, nem gondoljátok?
-De! -mondtuk egyszerre, és már le is ültünk az asztalhoz. Elkezdtünk enni. Csend volt, ami eléggé nem tetszett. Apu törte meg a csendet.
-Mióta vagytok együtt? -nézett rá Bobyra, szóval én inkább meg sem szólaltam.
-Körülbelül 2-3 hete. -válaszolt Boby. Elég nyugodtnak tűnt, ami egy jó pont! Apu utálja, ha valaki bizonytalan.
-Még csak? Szép! Ahhoz képest úgy látom, eléggé oda vagy a lányomért.
-El sem tudja képzelni, hogy mennyire! -rám nézett. Annyira édes volt, ahogy ezt mondta. Melegség árasztott el belűről.
-Mond csak fiam! Gondolkodtatok már azon, hogy ti úgy igazán.. nos.. együtt legyetek?
-Mire gondol? -nézett furcsán Boby. Én sem értettem mire akar kilyukadni.
-A szexre! -Hirtelen tátva maradt a szánk. Köpni, nyelni nem tudtam. Boby csak ült és aput bámulta, mint egy megdermedt kőszobor. Talán jobban jártunk volna, ha maradunk a kutya bánásmódnál.
-Na de szívem! -szólt rá anyu.
-Most mi van? Ő kérdezte, én csak válaszoltam.
-Inkább fogd be. -ez az anyu! Mutasd meg neki!
-De hát..
-Csönd! Még csak alig 3 hete járnak. Mit vártál, hogy a lányod holnap bejelenti, hogy terhes? Ész veszejtő gondolkodásod van. Boby remélem nem hozott nagyon zavarba ez az egész. Kérsz egy kis üdítőt?
-Inkább friss levegőt. -felállt és ugyanazzal az arckifejezéssel, amivel apára bámult, kiment az udvarra. Utána mentem.
-Ez durva volt.
-Nekem mondod? Mégis mit kellett volna mondanom? Ennek ellenére viszont -elkezdett nevetni. -Apukád nagyon nagy arc.
-Erre azért nem számítottam. -nevettem el magam. Boby közelebb jött, és átkarolta a derekamat. Mivel jóval magasabb mint én, neki ez nem nehéz.
-Meg kell mondjam, könnyebb volt mint amire számítottam. A legutóbbi szülőbemutatáskor az apa kalapáccsal kergetett..
-Nemár! Azt de megnéztem volna! -kezdtem el hangosan nevetni.
-Nem volt ám annyira vicces, ahogy egy 85 kilós ember kalapáccsal hadonászik mögötted, amég el nem hagyod a házát.
-Aha. Persze. -már a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Össze vissza mászkáltam, egy helyben sem tudtam megállni. Aztán eszembe jutott valami.
-És mi van a dobozzal?
-Mi féle dobozzal?
-Amit hoztál! Tudod amikor megérkeztél!
-Szent ég! -rohant befelé a házba. Lassan futócipőt kell vegyek, ha tartani akarom vele a lépést. Besétáltam a házba. Anyu, apu és Boby, a dobozzal a kezében ott álltak előttem.
-Mire készültök? -komolyan félelmetes volt.
-Ez a tiéd! -nyújtotta át a dobozt. -Természetesen megkérdeztem róla a szüleidet! Gyerünk! Nyisd ki!
-Uramisten! -láttam meg a doboz tartalmát. -Egy kiscica! De aranyos. Köszönöm Boby annyira szeretlek! -mentem oda hozzá és öleltem meg. -Hogy hívják ezt a tüneményt? -fehér volt fekete foltokkal.
-Nevezd el ahogy szeretnéd! -gondolkodtam, aztán az első macskával kapcsolatos szót, ami az eszembe jutott kimondtam.
-Desiree lesz a neve! 
-Ez szép! -mondta anyu. -De ugye tudod, hogy egy kisállat felelősséggel jár? 
-Ígérem, hogy gondozni fogom. Most elégedett vagy?
-Igen! -szólt anya. 


Boby szemszöge:


Ránéztem az órára és láttam, hogy már elég késő van. 10 óra körül voltunk. 
-Szívem nekem mennem kell! Majd holnap találkozunk rendben?
-Mi máris? Nyugodtan maradhatnál még egy kicsit! 
-Maradnék én, de nem lehet. Most már tényleg ideje lesz mennem. Ha hazaértem felhívlak!
-Jól van. -odaléptem hozzá és megcsókoltam. Bár elég rövidke csók volt, mivel a szülei is ott álltak az előszobában.
-Köszönöm, hogy itt lehettem! Viszlát! 
-Szervusz! -köszöntek és becsuktam magam mögött az ajtót. Az utcán már rég a komor sötétség volt. Csak az utcai lámpák világítottak. 5-6 perc alatt el is értem a parkhoz. Mindig itt megyek át, körbe legalább egy órámba telne, mire hazajutok. A fák között egy árnyékot vettem észre. "Ezek a mókusok sosem alszanak?" gondoltam magamban, de hamar rá kellet jönnöm, hogy ez igencsak nem egy aranyos mókus. Megálltam. Az árny egyre közelebb jött hozzám. Körbe körbe futkározott míg végül a közelemben megállt a hátam mögött. Nem szóltam semmit csak álltam és vártam. Az árny ismerős hangon megszólalt:
-Ugye nem felejtetted el az egyezséget? -megfordultam és ő volt, akire gondoltam.
-Mi dolga lehet erre felé egy átlagos estén magának, a halálnak? -mondtam zsebre tett kézzel, miközben lassan sétálni kezdtem felé.
-Tudod te jól, miért vagyok itt! Az egyezség az egyezség! Életért, életet! Így szólt a megállapodás. Nos? Mikor szándékozod betartani az ígéreted? Ne felejtsd, ha egy hónapon belül nem teljesíted újra szellem leszel, de már soha többé nem térhetsz ide vissza! 
-Én is tudom! És ne aggódj! Kézben tartom a dolgokat. Engedelmeddel. -sarkon fordultam és elindultam haza. Jól tudom, gonoszság amit művelek, de csak így maradhatok életben. Én élni akarok! Amikor hazaértem rögtön tárcsáztam Elison-t. Alig kettőt csörgött és már fel is vette.
-Boby végre hívtál! Most értél csak haza? Elég késő van..
-Ne haragudj már aludtál? El kellett intéznem valamit az egyik haveromnál.
-Oké semmi gond. A lényeg, hogy hazaértél! Viszont én leteszem. Nagyon álmos vagyok. Majd holnap találkozunk! Jó éjt, szeretlek!
-Én is szeretlek. Szia. -kinyomtam. Hátradőltem az ágyon és a telefonomban a képeket bámultam. Találtam egy közös képet, amin Elisonnal vagyok. 
"Elison... miért lettél részese az életemnek?" 

6.rész - "Beszélgessünk!"

-Semmi közötök hozzá! -megragadtam Boby karját és már rohantunk is felfelé a lépcsőn a szobámba.
-Azonnal állj meg! Hogy beszélhetsz így velem?! Az anyád vagyok! Gyere vissza! -de nem is hallottam amiket mondott. Befutottunk a szobámba és kulccsal bezártam az ajtót.
-Azért ezt talán nem így kellett volna megoldani. -rázta a fejét Boby.
-Majd csak kiheverik! -huppantam le mellé nagy vidáman.
-Teljesen kifordultál magadból... -kicsit komor volt és a hangja sem hangzott másként.
-Most mégis mi bajod van? Ők az én szüleim! Úgy beszélek velük, ahogy én akarok és ez egyáltalán nem tartozik rád!
-Ez így nem jó! Mégis kinek képzeled magad mond csak?
-Az előbb még oda-vissza voltál értem. Most meg a legkisebb problémámon, ami mellesleg hozzá teszem nem a te problémád, kiakadsz. Én azt hittem, hogy mostantól jól megleszünk. Mint egy átlagos felnőtt pár!
-Hol vagyunk mi még felnőttek? Teljesen bekattantál. -felment a pumpa az agyamban.
-Jó akkor menj el!
-Hogy mi?
-Jól hallhattad! Tűnés a házamból!
-Legyen. Majd visszajövök, ha újra normális leszel! -és becsapta az ajtót. Felálltam és utána eredtem. Lerohantam a lépcsőn ahol Boby már a szüleimmel beszélt.
-Itt is van. Tehát nem bántás ként mondom, de jobban járnak, ha megmutatják egy orvosnak. Biztos vagyok benne! -mondta Boby szemrehányóan.
-Mit mondtál? Gyere ide te gyerek komolyan mondom nem éled túl amit kapsz! -de közben elment. Összerogytam a lépcsőn. -Hallod? Hallod?! Nem csinálhatod ezt megértetted?! Azonnal gyere vissza!
-Kicsim nyugodj meg. -lépett hozzám apa. -Nem lesz semmi baj. Beszéltem egy kedves, aranyos nénivel. Ő majd segít neked! 10 perc múlva indulhatunk is.
-Én nem megyek sehová.
-De igen jössz, mert én azt mondtam és nem vagyok hajlandó úgy végig nézni a lányom szenvedését, hogy nem teszek ellene semmit! -megragadta a karomat és kivonszolt a kocsiig. Beültetett a hátsó ülésre és rám zárta a ajtókat. Innentől nem volt beleszólásom hova, és miért megyek. Nem tudtam mit akarhat. Igazából bele sem akartam gondolni. Végig azon járt az agyam, hogy mikor lettem én ilyen, amilyen most. Nem tudok ellene tenni! Előbb beszélek és cselekszem, minthogy átgondolhatnám a dolgokat. Pedig most kéne a legboldogabbnak lennem, hiszen Boby visszajött! Viszont... ennek a bizonyos "boldogságnak" a szüleim és a barátaim isszák meg a levét. Barátaim? Milyen barátaim? Egy sem maradt közülük. Akikben még megbíztam, ők is elhagytak amióta ilyen züllött vagyok. Apa beszállt a kocsiba, de nem szólt egy szót sem. Elindította a kocsit és már mentünk is. Az ideg tépett, minden egyes percet hosszú órának éltem meg. Végül apa megszólalt:
-Szállj ki, megjöttünk! -majd megállt a kocsink mellett.
-Dr. Hill pszichológus?! Apa te egy agytúrkászhoz hoztál engem? Én ide nem megyek be!
-Csak egy kis segítséget ad majd! Hidd el, szükséged van rá.
-Nem nincs! Miért csinálod ezt velem?!
-Mert nem akarlak elveszíteni! A lányom vagy és szeretlek. Pont ezért vagyunk itt. Most pedig bemegyünk és nincs apelláta! -meglepett amit mondott. Alig szoktam apával beszélni, sőt találkozni is alig. Mégis amit mondott egészen elért hozzám. Szinte meghatott. Nem ellenkeztem, mentem vele. Beléptünk a hatalmas épületbe. A falak fehérek, egy-egy cserepes virág a sarokban és székek. Balra egy ajtó mellette ül egy lány. Korombelinek néztem. Egy szórólapot olvasgatott. Még le sem ültünk, de már szólítottak. Apu nem jött be velem. Egyedül néztem szembe azzal, amivel muszáj volt.
-Jó napot! -köszöntem illedelmesen és félénken.
-Szervusz! Gyere csak beljebb! Foglalj helyet a kanapén, egy pillanat és kezdhetjük is! -leültem és csak vártam. A fehér köpenyes nő, szemüveggel az orrán, nézegetett valami lapokat. Hirtelen megszólalt:
-Oké kész is vagyok! Most pedig beszélgessünk el egy kicsit. Mond csak, hogy érzed magad?
-Nem akarok itt lenni.
-Igen, ez gyakran megesik az első alkalmakkor, de meglátod hamarosan nagyon jóban leszünk!
-Azt kétlem. Nincs szükségem arra, hogy turkáljanak az agyamban, köszönöm. Ha rajtam múlna nem lennék itt, csak valamiért a barátom és az apám is jónak tartja, hogy itt ülök. 
-Biztos meg van rá az okuk nem gondolod? -mosolygott kedvesen, mintha a "nem törődöm" -ségemmel nem is foglalkozna.
-Biztos. 
-Nos akkor. Gondolom láttál már ilyen elbeszélgetést a filmekben. El kell mondanom neked, hogy semmi olyan nem lesz mint a "mit látsz a képen", meg a "vegyen 5 tablettát naponta" dolgokból. Csak beszélgetni szeretnék veled. Meg kéne tudnunk, hogy mi is az, ami a lelkedet nyomja és befolyásolja a viselkedésed!
-Az legyen az én dolgom. Nem mondok semmit. Úgy sem lenne semmi értelme!
-Csak ugyan? Mégis miért?
-Mert nem hinne nekem! Nekem senki sem hisz! Nézzen rám kész roncs vagyok! Árnyéka régi önmagamnak! -üvöltöztem a nőhöz, aki még mindig barátságos arcot vágott. Ez kicsit lenyugtatott, de az indulataim még mindig nagyon erősek voltak. 
-Nem hinnék? Kislány te el sem tudod képzelni, hogy 10 éves karrierem alatt mi mindent hallottam! Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani amit még nem hallottam! 
-Tényleg? -kezdtem megint bele az üvöltözésembe. -Tudja maga, hogy milyen ha elhagyják?! -zokogásban törtem ki.
-Áhá! Megfogtalak. Mégis csak kitudtam húzni belőled, mi lehet a probléma. Szóval egy fiú? Az ilyet mindig nehéz átvészelni, de túl kell lépni rajta! Ha igazán szeretett volna, nem hagyott volna el! -kicsit megrémültem, hogy milyen könnyen kihúz belőlem dolgokat. De ha már így elkezdtem, akkor be is fejezem. 
-Egy szó nélkül lelépett mindent hátrahagyva maga mögött. Eltelt 3 hónap. Kín-szenvedés volt ez az idő nélküle. Nem tudtam merre lehet, akar-e valamit tőlem vagy csak szórakozott. Bár az utóbbi fordult meg többször a fejemben. Viszont tegnap, amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen újra felbukkant és újra akarja kezdeni. Én pedig örülök és dühös vagyok egyszerre. Meg olyanokat hord össze, hogy mindvégig tudta, mit művelek magammal, végig nézte azt, ahogy gyötrődök miatta és nem tett semmit! Nem tudom, mit is várok már komolyan tőle, vagy akár az élettől! 
-Ha visszajött, akkor viszont tényleg szeret, mivel nem hagyott csak úgy el. Amit ő mondott neked, az pedig a férfiak gyávasága. Egyik sem ismerné be nyíltan, de mindben benne van!
-Biztos? Annyira bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban.. 
-Értem én már miről is van szó. Nézd csak meg ezt! -majd a kezembe adott egy hatalmas, gömb formályú követ.
-Mit csináljak vele?
-Próbáld szét nyitni! -feszegettem egy kicsit, tekergettem és szét nyílott. Gyönyörű volt a belseje! Lila kristályos kő volt benne. Annyira csillogott, hogy még a szememet is zavarta egy picit. 
-Ez gyönyörű! -csodálkoztam el.
-Bizony az! Látod? Te is épp ilyen vagy. Ez a kő kívülről, csak egy szürke kőzet. Belül viszont kincset rejt! Próbálod az igazi énedet zord külső mögé zárni! Úgy teszel mintha nem érdekelne semmi, pedig belül pont az ellenkezője van. Ugye jól érzem, hogy akár egy szócska is képes padlóra küldeni?
-Igen... -mondtam halkan, visszahúzódóan. Teljesen igaza volt. Ahogy mondta, magamra ismertem.
-Életerős, fiatal nő vagy, aki még bármit kiválthat az életéből! Az első néhány akadálynál nem szabad feladni! -csak ültem és hallgattam. Elképedtem, hogy akár pár szóból is jobban megismer, mint bármelyik más ember. -Látom, kicsit fárasztó volt ez számodra, szóval mára elég. Jövő héten találkozunk! Bár, amennyire megnyílsz előttem, nem hiszem, hogy sokáig kell majd egymás társaságát élveznünk! Ne feledd! Minden akaratban dől el! Szia! 
-Viszlát! -és becsuktam az ajtót. Igaza van. Nagyon is! Hogyan is lehetnék boldog, ha nem teszek semmit ellene?
-Na, hogy ment? -kérdezte apu.
-Jobban mint gondolnád! Azt hiszem tényleg szükségem van egy kis segítségre! -mosolyogtam rá. -Jövőhéten ugyanekkor kell visszajönnöm.
-Rendben! -kinyitotta előttem az ajtót, majd a kocsihoz siettünk. Beültünk és már indultunk is haza. Kikerestem a táskámból a telefonom és küldtem Bobynak egy SMS-t:
"Szia Boby. Ne haragudj az előbbi viselkedésemért. Nem tudom, mi üthetett belém. Ha gondolod, gyere t vacsorára! puszil: Elis" 
Igazából sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék neki, de rájöttem, hogy az ilyeneket jobb személyesen elmondani. Néhány perc múlva érkezett is a válasz. 
"Szia! Az nagyon jó lenne! Ne aggódj, nem haragszom. Csak aggódtam érted, ez minden. Akkor este jövök!"
Megkönnyebbültem, amikor láttam mit írt. Attól tartottam, hogy haragudni fog rám. Ezek szerint, tényleg fontos vagyok a számára! Ezentúl változtatni fogok a dolgokon! Elhatároztam magam: Vissza térek, a régi önmagamhoz! 

5.rész - Így történt

-Elison! Elison ébredj! 
-Hol vagyok? -néztem körbe még kábán a hatalmas, régi stílusú szobában. 
-Nálam. -válaszolt Boby. 
-Mégis mi történt? 
-Beszélgettünk és te hirtelen elájultál.
-Ekkora sokk után, hogy csak úgy visszajössz és megjelensz? Mit vártál? -próbáltam felállni a kanapéról, amin eddig feküdtem, de nem sikerült. 
-Feküdj vissza! Nézd. Sajnálom ami történt. Próbáltam a lehető legjobb alkalmat megragadni arra, hogy elmondjam mi is történik velünk, de mindig elvesztettem a pillanatot. 
-Nos, akkor azt hiszem itt az alkalom rá! -dühös voltam, ugyanakkor örültem annak, hogy végre itt van mellettem. Meg akartam ölelni, csak akár egy kicsit is hozzáérni, hogy igen, tényleg itt van, nem képzelődök! De nem ment. Máshogy történt minden, mint ahogy azt én a fejemben gondoltam. 
-Elison nézd. Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. 
-Meddig akarod még húzni?! Most vagyunk itt csak ketten! Ne kímélj!
-Rendben. Tudod, amikor elmentem az indulataim vezéreltek. A levelem volt az utolsó, amit még tiszta fejjel megírtam neked. Ezután már csak azt vettem észre, hogy az utcán bolyongok. Voltak emberek, de szokás szerint ők nem láttak engem. Nem gondoltam volna, hogy ennek a kis "kitörésemnek" hála, megváltozik minden. Add a kezed!
-Minek? -néztem rá furcsán.
-Csak add és megtudod! -és megfogtam a kezét. Éreztem. Éreztem a bőrét, a keze melegét és szorítását. 
-Boby te meg..?
-Igen. Vissza kaptam a testem. 
-Hiszen ez lehetetlen! -ültem fel hirtelen. 
-Ahogy az is lehetelten, hogy itt vagyok a halálom után. Mégis, látsz hisz itt ülök melletted! Be kell látnod lassan, hogy semmi sem lehetetlen.
-De hogyan? Ez csak úgy egyről a kettőre nem történik meg! 
-Egy ideig a távolból néztelek, hogy miket csinálsz, hogy érzed magad. Nem volt szép látvány, de nem tehettem mást. Be kellett látnom, hogy mellettem te sehogy nem lennél boldog. Ahogy mondtad 'ott voltam, de mégsem'. Egyik nap betévedtem egy kocsmába, hátha ott találok egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassak mindent. Leültem az egyik sarokban egy üres asztalhoz amikor egy fekete öltönyös, nyakkendős férfi sétált be az ajtón. Ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Felém nézett és mosolyogni kezdett. Mivel mögöttem csak a fal volt rögtön az fordult meg a fejemben, hogy lát engem. Kért egy italt, majd leült elém. Egy ideig csak néztük egymást amikor felismertem! Őt már láttam. Pontosan akkor, amikor a balesetem volt. Odajött hozzám és azt mondta "semmi baj" majd lecsukta a szememet. Amikor felébredtem már szellem voltam. 
-Mit akar tőlem? -távolodtam el a helyemről. 
-Ugyan már ne félj! Bántottalak én valaha? 
-Maga tehet arról, hogy még mindig itt vagyok! -fakadtam ki.
-Én csak segítettem átjutni a túloldalra. Úgy látszik valami nem enged el. Van tipped rá?
-Ha lenne valószínűleg már nem lennék itt. 
-Ne gúnyolódj fiatalember! Azért vagyok itt, mert szellemként sehogy sem fogod tudni azt a bizonyos dolgot megtalálni, ami miatt itt ragadtál. Ha még meg is találnád, elintézni semmiképp nem tudnád! Viszont így sem maradhatsz, szóval az Égiek úgy döntöttek adnak még egy esélyt. Vissza kapod a testedet ameddig el nem rendeződnek a dolgaid. 
-Maga szórakozik? A testemet már eltemették! Mégis miféle rossz vicc ez?
-Azt hiszed akadály számomra ez? De most nem ez a lényeg. A kérdés a következő! Készen állsz? ez sajnos nem visszatérő alkalom, úgyhogy most kell döntened! Maradsz, vagy helyre hozod a hibáidat? -hirtelen mukkanni sem bírtam. Csak az járt a fejemben, hogy el kell fogadnom. Muszáj a helyére állítani a dolgokat. 
-Igen! Kész vagyok! Mit kell tennem, hogy újra ember lehessek? 
-Ó igazán semmit. Csak a beleegyezésedre volt szükségem. Nos akkor, viszlát amikor már elrendeződött minden! -csettintett egyet. A következő pillanatban semmi nem volt körülöttem, csak a sötétség. Körbe néztem és egy kis fehér pontot láttam meg. Elindultam felé. Ahogy egyre közelebb értem a fehérség nagyobb és nagyobb lett. Végül aztán már szinte mindent a fehér fényesség borított be. Amikor a sötétség teljesen eltűnt felébredtem. 
-Jó, hogy ébredezik Uram! Mindjárt zárunk! Fizetett már? -és tényleg. A testemben voltam és a pultosnő is látott. 
-Igen! Már éppen menni készültem! -és elhagytam az épületet. 


-Szóval így történt! Ezután rögtön megkerestelek téged! Igaz, hogy hamar megtaláltalak, de nem volt merszem eléd állni! -csak ültem és bambán bámultam Bobyra akinek a száján csakúgy folytak kifelé a szavak. 
-Értem...azt hiszem. De még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe!
-Úgy Elison, hogy helyre akarok hozni mindent! Mindent még a köztünk lévő dolgokat is. Őszintén szólva nem tudom mi van közöttünk.
-Jelen helyzetben semmi. -mondtam hidegen. Nem mutattam ki, hogy valójában mit is érzek. 
-Elison...Elis! Nézd én csak jóvá akarom tenni a hibámat és újra kezdeni mindent! Kérlek adj még egy esélyt! Sokkal jobb leszek mint az a tuskó Matt volt! Kérlek, bízz bennem! -nem szóltam semmit csak lehajtottam a fejemet. -Megölelhetlek? -még mindig szótlanul ültem, csak bólogatással jeleztem, hogy igazából tetszik az ötlet.Végre megtörtént amire én is már percek óta várok. Visszaöleltem. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt van és most teljes egészében! Ez szebb mint egy álom!
-Sajnálom.. -suttogtam, és fejemet a vállára hajtottam.
-Mégis mit? -mosolygott aranyosan.
-Nem így kellett volna hozzá állnom a dolgokhoz. Örülnöm kellett volna, hogy visszajöttél egyáltalán. 
-Ahogy reagáltál az teljesen normális volt. Nem is számítottam másra. Én tartozom neked bocsánat kéréssel.
-Semmi baj. Az emberek tévednek és hibákat követnek el és amint kiderült te újra ember vagy. -mosolyogtam rá. Ismerős érzés fogott el. Már egy jó ideje nem éreztem, de valahogy erősebb volt mint eddig. A szívem majd kiugrott a helyéről és a gyomromban pillangók röpködtek. Boby arca közeledni kezdett az enyém felé, majd megcsókolt. Éreztem édes csókját. Gyengéd volt, mégis határozott. Azt kívántam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Boby kezdett tőlem eltávolodni. 
-Menjünk! Haza viszlek. -felállt és megfogta a kezemet. -Azt hiszem én vagyok a legboldogabb srác a földön. -annyira aranyos volt! Nem bírom, ha valaki túlreagálja a dolgokat, de most az egyszer kivételt tehetek. 
-Tudod még, hogy hol lakom nem? -gúnyolódtam.
-Persze, hogy tudom! Amúgy tudod mi a legjobb az egészben? -közben kinyitotta a kocsiját és beültünk. -Az, hogy egy CD végig bent volt a kocsimban. 
-Mégis milyen CD? -ennek semmi értelme nem volt. A legjobb, hogy a kocsijában volt egy CD? Meghülyült vagy mi történt? 
-Ez itt! -és betolta a magnóba. A zene elindult és Boby énekelni kezdett. -And you can tell everybody, this is your song! 
-Imádom hallgatni, ahogy énekelsz! Gyönyörű hangod van! 
-Azért nem leszek a következő Whitney Houston! -nevetett. Lassan közeledtünk a központ felé. Boby félre állt. 
-Mi baj van? -kérdeztem, mert egy kicsit szórakozottnak tűnt. 
-Innentől vezetnél hazáig? Kicsit még gátlásaim vannak a központi kereszteződéssel kapcsolatban. Nem túl kellemes emlékeket idéz fel bennem.
-Persze semmi gond! Örülök, hogy eddig elvezettél! -helyet cseréltünk, majd el is indultunk újra. Szokás szerint a házunk előtt parkoltam. Kiszálltunk, majd az irányt a házunk felé vettük. Már elő volt készítve a lakáskulcsom. Ki akartam nyitni, de nem sikerült. Már volt benne valami belülről. Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Az ajtó nem volt bezárva. Beléptem és két ismerős arccal találtam szemben magamat. Anya és apa dühösen álltak ott előttem karba tett kézzel. Még be sem léptem, de már kérdőre vontak.
-Kisasszony hallottuk apáddal, mi történ ma az iskolában. Felfüggesztés? Szégyent hozol a családunkra! Soha nem fordult még elő senkivel sem, hogy felfüggesztették volna! És mégis ki ez a fiú? A barátod? Ő miatta lettél olyan amilyen most vagy? Válaszolj ha kérdezlek! -csak álltam és néztem. Anyám Bobyt okolja mind ezért, pedig nem is ismeri. Most látja először. Végül is igaza van, tényleg Boby miatt lettem ilyen, de nem azért mert vele voltam tanulás helyett, hanem mert nélküle kellett lennem! Most mégis mit mondjak?

4. rész - Nélküled

"Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz. Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már, nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár. Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz, mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: Ki az? Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem, de őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem. Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért, tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért. Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék. De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet, és talán te is rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet."
Eleredtek a könnyeim. Minden mondatban felismertem őt és engem. Kb. 4 napja ha ismerem, de őszintén belegondolva, vele mindig jobban éreztem magam mint Mattel. Meg kell találnom, de fogalmam sincs merre lehet. Talán ha lefekszem, reggelre itt lesz! Hiszen minden reggelt az ágyamban kezd. Át sem öltöztem, csak behuppantam az ágyba és próbáltam elaludni. Az álom éjfél körül nyomott el. Reggel azonban nem történt semmi. Boby nem volt ott. Ahogy másnap és azután sem. ...
-Elis! Pszt, Elis! Kelj már fel, a tanár erre jön. Hallod?! -ébresztgetett Lisie a padtársam. 
-Hagyjál már! -nyöszögtem.
-Miss Starling! Nem tűröm, hogy az órámon aludja ki magát! Irány az igazgató! -üvöltözött mellettem Mr. Johnson. Szó nélkül felálltam és megközelítettem az ajtót. A folyosó sivár és üres volt. Ez nem meglepő elvégre óra van.
Már 2 hónapja, hogy Boby eltűnt. Azóta nem vagyok önmagam. Keveset alszok, kétszer annyit cigizek mint régen és romlottak a jegyeim. Befestettem a szőke hajamat barnára, ami miatt a szüleimet nem rég be is hívták. Nem vagyok büszke magamra, ugyanakkor úgy gondolom nincs mit szégyellnem. Az igazgatói iroda. Bekopogok. 
-Tessék!
-Jónapot.. -mondtam kedvtelenül, majd a szokásos helyemre huppantam le az irodában. 
-Miss Staring. Ez úttal mi hozta ide? Verekedés? Káromkodás egy tanárával? Esetleg cigaretta az iskola területén?
-Elaludtam órán. 
-Hm. A szokásos. Kisasszony elmondaná nekem, hogy magának ez miért jó? Nem volt ön mindig ilyen. Az iskolánk egyik ragyogó csillagja volt jegyek, és iskolán kívüli foglalkozások terén. Mi történt ami így megváltoztatta? -röhej az egész. Erre mégis mit mondhatnék? "Bocsi eltűnt a srác akit szerettem, aki mellesleg egy szellem volt. Ugye nem haragszik?" Akkor már hazugság vádjával is megbüntethetne. 
-Maga úgysem értené. Nem is értheti! Ameddig nem történik meg az emberrel föl sem foghatja milyen ez! 
-Mégis mi? -láttam a tanáron, hogy elérte amit akart. Gyorsan megembereltem magam.
-Az magára nem tartozik. Mennyi elzárást kapok? Egy hét? Talán kettő?
-Tudja, az elmúlt 2 hónapban annyi elzárást kapott, amennyit egy évre írnak elő. Láthatólag, ezek nem segítettek a modorán. Felfüggesztem 5 napra! 
-Micsoda? Ezt nem teheti meg!
-De megtehetem! -csapott az asztalra. -Még mindig én vagyok az igazgató és elvárom a diákjaimtól, hogy példamutatóak legyenek diáktársaikkal és tanáraikkal szemben! Most pedig szedje össze a cuccát és menjen! Találkozunk jövő hét hétfőn! -dühödten álltam föl és köszönés nélkül becsaptam az ajtót. Ezt nem hiszem el! Benyitottam az osztályomba. A tanár már csak arra lett figyelmes, hogy összepakolok.
-Oh végre kirúgták? Helyes! Már rég meg kellett volna tenniük!
-Csak felfüggesztettek! Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. -és már ki is viharzottam a teremből. Amint kiértem az iskola épületéből rágyújtottam. Komolyan nem bírom már idegekkel. Még szerencse, hogy a kocsim még az enyém. Beültem és elindultam haza. Ahányszor beülök ebbe a járműbe lejátszódik bennem az az este, amikor először találkoztam Bobyval. Mint valami rossz álom, úgy törnek fel belőlem az emlékek. Valamivel muszáj volt elvonnom a figyelmemet. Énekelni kezdtem. 
"It's hard to look right, 
And this is crazy,
But here's my number,
So call me maybe!" -és a telefonom csörögni kezdett. Mint egy horrorfilmben. Különösebb habozás nélkül felvettem:
-Igen? 
-You can tell everybody, this is your song! 
-Ez nagyon vicces volt kedves telefonbetyár úr, ha nem haragszik meg tovább folytatnám az utamat. Soha viszont hallásra. -és leraktam. Lezártam a mobilomat és visszacsúsztattam a zsebembe. Végre itthon! Leparkoltam a házunk előtt, ki kerestem a lakáskulcsot és bementem. 
-Hello New York! Tudom, hogy senki sincs itthon és tiszta őrület, hogy magamban beszélek! -a végét kicsit elnevettem. A szüleim dolgoztak, szóval teljesen egyedül voltam a házban. Fölmentem a szobámba, kinyitottam az ablakot és bezuhantam az ágyba. Néhány perc múlva a csengőhangomra lettem figyelmes. Megnéztem a számot, ugyanaz aki délelőtt. A "Your Song"-os gyerek! Ez kihagyhatatlan.
-I hope you don't mind, i hope you don't mind.
-Inkább ne fejezd be. 
-Jól érzed magad? 
-Persze! Hogyne érezném jól magam! Boldog vagyok és még a nap is süt. -fulladoztam a röhögéstől. Ilyet kérdezni, hogy jól érzem-e magam. Sírás kerülget. 
-Nem úgy látom. 
-Hát hogy látod?
-Szenvedsz.
-Igen éppen fuldoklom a röhögéstől! 
-Miért csinálod ezt? 
-Nem az én pénzem megy el! -már nem bírtam. Hangos nevetésben törtem ki. Azt sem tudtam kivel beszélek, de azért jól elvoltunk. 
-Találkozzunk! 
-Hülyének nézel? 
-Őszintén?
-Ezt most sértésnek vettem! -próbáltam szomorú hangot játszani, de nem hiszem, hogy nagy sikere lett.
-Elison téged olyan könnyű átverni! -nevetett. Ez a mondat, a hanglejtés. Ismerős valahonnan!
-Kivel beszélek?
-Találkozzunk és megtudod! 
-Azt hiszed elmennék?
-Ha tényleg tudni akarod, muszáj lesz! 8. utca a sikátor előtti ház. A kapuban várlak. -én és a kíváncsiságom. Sosem hagyott nyugodni. Kocsiba ültem és már hajtottam is be a központba. 8. utca. Erre felé még sosem voltam! Jól van egy kis 'ismerd meg hazádat' mozgalom sosem árt. Megérkeztem! Az út szélén megálltam és kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam a kapuhoz de senkit nem találtam ott. Elison Starling, téged megint jól átvertek. Nem keresgéltem, feladtam a dolgot. Ám amikor megfordultam szemtől - szemben találtam magam a telefonbetyárral. Elámultam. Nem is! Köpni, nyelni nem tudtam. Ez nem lehet igaz!
-Te és a kíváncsiságod. Könnyen felhasználható. -én még mindig csak álltam és bámultam. Ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudtam, hogy mérges legyek vagy örüljek. Vegyes érzelmeket éreztem. -Na mi van? Nem is köszönsz? Egy 'hello'-t talán megérdemelnék, vagy tévedek? 
Álltam mint a cövek. Ő volt ott. Ő, nem lehet más! Boby. Biztos vagyok benne! Halkan megszólaltam:
-Itt hagytál. 2 hónapig annyit sem hallottam rólad, hogy élsz vagy halsz! -a mondandóm végére már szinte ordibáltam. -Mit képzeltél? Idejössz és én majd csak úgy a karodba ugrok és örülök, hogy visszajöttél? Hát tévedtél apám! -igazából oda tényleg oda akartam menni hozzá és megölelni, de valahogy mást mondtam, mint amire gondoltam.
-Elison ez nem te vagy.
-De! Pont, hogy én vagyok! Én, nélküled! 
-Megnehezíted a dolgokat.
-Ami megnehezíti a dolgokat az egyes egyedül te vagy Boby! Nem maradt hátra utánad semmi, csak egy hülye levél. Tessék! Álmatlan éjszakák követték egymást. Tönkre tettél! 
-Elison. Nem azért jöttem vissza, hogy veszekedjünk.
-Akkor miért? Jelen helyzetben jobb elfoglaltságot nem tudok elképzelni kettőnknek! És mi ez az 'Elison'-ozás? Ez az új szlenged? MIndig csak Elisnek hívtál. Mi lett veled Boby?
-Ezt én kérdezhetném tőled. Rád sem ismerek. Bár az igaz, ez mind az én hibám. Előbb közbe kellett volna avatkoznom. 
-Előbb? Mi? Várj te tudtad, hogy mit csinálok?
-Végig veled voltam libuska! -zokogásban törtem ki.
-Mind végig? Akkor, hogy tehetted, hogy csak most állsz ide elém? Végig nézted ahogy szenvedek? Remek! Köszönöm! Pasik gyöngye! Elmehetsz a fenébe Boby! -elindultam a kocsim felé, de valami visszahúzott. Egyik pillanatról a másikra Boby karajiban találtam magam. 
-Eressz el! Nem hallod? Nincs szükségem rád! Eressz! -ütöttem ahol értem, de ő csak erősített a szorításán.
-Sajnálom. Semmi baj nincs, nyugodj meg! -gyengédek voltak a szavai, elértek engem. Kicsit megnyugodtam, de még mindig sírtam. -Amiért jöttem az az, hogy az alatt a két hónap alatt nem csak te változtál! 
-Ezt, hogy érted? -szipogtam.
-Nem furcsállod egy kicsit sem, hogy a karomban tartalak? Kaptam az élettől egy második esélyt. -nem fogtam fel mit mond. Nem hallottam semmit. A következő pillanatban elsötétült minden.

3.rész - Hogy nem vettem észre?

-Maradj itthon ameddig nem jövök suliból oké?

-Menni akarok. Érted? Menni akarok! Úgyse látnak meg! -győzködött Boby. Kb. 15 perce csináltuk amikor meguntam.

-Rendben legyen! Velem jöhetsz. De ne legyél láb alatt! 

-Oké-oké. -és beszálltunk a kocsimba. Egy átlagos reggel. Szokás szerint megvárattam az ajtóban ácsorgó Mattet aki, hogy úgy mondjam, nem volt túl boldog ettől. Kiszálltam a kocsiból és Bobyhoz szóltam.

-Egész nap nem fogok hozzád beszélni, mivel az emberek téged nem látnak. Még a végén hülyének néznének, hogy magán társalgást folytatok! 7.óra után itt találkozunk!

-Ezt gondoltam.. -és már el is sétált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ajtó felé vettem az irányt, ahol már Matt idegeskedett. 

-Hogy tudsz mindig elkésni?! 

-Sajnálom. Későn indultam el.

-Mint minden reggel! -ordibált velem.

-Ne csinálj már úgy, mint egy idegbajos. Itt vagyok és kész. -kicsit kezdett elegem lenni, hogy minden reggel eljátsszuk ezt. Igaz részben én vagyok a hibás, hogy állandóan később jövök mint kéne, de ő kapja fel állandóan a vizet! Elborult az agyam. Elővettem a zsebemből a cigarettát és az öngyújtót, amivel hódoltam káros szenvedélyemnek. Matt ettől viszont még idegesebb lett. Kivette a számból a cigit és eltaposta.

-Az iskola területén tilos a dohányzás! Meg amúgy is. Meg akarsz halni? Ha az a célod, akkor jó irányba haladsz! 

-Te meg miről beszélsz? Ez csak egy szál cigi! Mi bajom lehetne tőle? 

-Te alszol a biológia órákon?

-És ha nem érdekel, akkor mi van?! -és ezzel ott is hagytam. Nem tudom, mire föl lett hirtelen ennyire idegbeteg. Komolyan, soha nem csinált ilyet. Igaz, néha kiszokott borulni, de ezek a kis veszekedések nem szoktak tovább tartani 5 percnél. Furcsa volt.

Beléptem az osztályomba, ahol az a megnyugtató dolog várt, amitől tényleg osztály az osztály: a zsivaj. Nincs olyan, hogy mi csöndben lennénk. A tanárok ki vannak készülve. Bár, ezen nem csodálkozom! Az osztálytársaim mind a barátaim. A közelükben csak úgy repül az idő! Milyen jó lenne, ha ez az órákra is igaz lenne! Végig ültem az ablak melletti padomban mind a 7 órát. Elindultam a kocsim felé. Minél hamarabb haza akartam érni. 

-Boby itt vagy? -de nem jött válasz. Beültem, hátha ismét a hátsóülésen találom. Igazam lett. Boby ott feküdt és nézte a kocsi tetejét. 

-Milyen napod volt? -kérdezte unottan.

-Át aludtam az órákat. És neked?

-Nekem? Nos.. Körbenéztem az iskolában és teljesen jól éreztem magam addig, ameddig meg nem láttam, hogy az üvegszekrény a képeimmel van tele. 

-Ez csak természetes! Hiszen rengeteg embernek hiányzol! -mosolyogtam rá.

-Tényleg? Nem tudtam, hogy bajszot szokás annak a képére rajzolni, aki hiányzik! -borult ki teljesen és jobb kezét a fejére hajtotta. Térdét felhúzta és csöndben feküdt tovább. 

-Sajnálom, nem tudom ki tehette. 

-Én sajnos igen.  Egy olyan személy volt, akitől ezt a legkevésbé vártam. -hallottam a szomorúságot a hangjában. 

-Ki volt az?

-Az mind egy. A lényeg, hogy nem akartam ezt látni. Jobb lett volna, ha nálatok maradok. 

Ezután csak csöndbe vezettem. Meg akartam szólalni, de fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Egyszer csak Boby megtörte a csendet:

-"I hope you don't mind, i hope you don't mind

That i put down in world
How wonderful life is
Now you're in the world." -hallgattam, ahogy a dalt énekli. 

-Boby megjöttünk! Hallod? -böködtem meg egy kicsit, de ő megint alvást színlelt. -Boby Loran! Tudom, hogy nem alszol! Légy szíves emeld meg a hátsódat és gyere már be! -de ő még mindig nem csinált semmit. -Oké szia. Majd bent találkozunk.

-Képes lennél itt hagyni? -hirtelen megállt bennem a vér. Rosszul hallottam talán? Vagy Boby tényleg.. Lehet, hogy sír? Az nem lehet. Fiúból van és ők nem szeretik mutogatni a gyenge oldalukat!

-Boby minden rendben? -beültem mellé a hátsó ülésre. 

-Nem kéne így látnod. -hajtotta térdére a fejét. 

-Héj nem szégyen, ha kimutatod mit érzel! -de nem szólt semmit. -Boby van akiknek még most is fontos vagy! Pedig már nem vagy közöttük! -ekkor végre felemelte fejét. Szeme könnyes volt és fájdalmat tükrözött. Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Fel sem fogtam mi történik. Mire észbe kaptam Boby már eltávolodott tőlem.

-Éreztél valamit? -bámult kifelé az ablakon. Nem számítottam erre a kérdésre, de az igazat kellett neki mondanom.

-Nem, semmit. Csupán annyit, hogy valami hideg hozzá ért a számhoz. 

-Sejtettem. -és már kint is volt a kocsiból. Kiszálltam én is, hogy utána mehessek, de már senkit sem találtam az udvarunkban rajtam kívül. Egész este nem találkoztam vele se a fürdőben, se a szobámban. Kezdtem aggódni. Eddig alig bírtam magamról levakarni, most meg már nem is kíváncsi rám. Nem tudtam mást csinálni, lefeküdtem aludni.

Reggel egy ismerős jelenettel találtam magam szemben. Boby feküdt mellettem az ágyamban. Arca kedvesen mosolygott és rám nézett szemeivel. A tegnapi szomorúságának se híre, se hamva. Mintha nem is lett volna. 

-Jó reggelt! -kelt ki az ágyamból. Ekkor tudatosult bennem, hogy a fiú, aki most úgymond nálam "lakik" tegnap megcsókolt. Kicsit zavarban éreztem magam, de Bobyn nem láttam aggodalmat. Úgy gondoltam nekem sem kéne nagy dobra verni a dolgokat. 

-'Reggelt! Hol voltál tegnap? 

-Oh ni csak, ni csak. Talán hiányoztam?

-Egy dumagép a szobámból? Semmiképp! -nevettem el magam. Leült mellém az ágyra. Barna haja ugyanolyan volt mint mindig. Mivel nem él, ezért változtatni sem tud magán. 

-Tudod, volt egy kis elintézni valóm! -vigyorgott szélesen. Nem tudtam mire gondolhatott, de ha ő nem akarta elmondani, akkor maradjon így. Kínos csend állt be közöttünk. Boby arca ismét közeledni kezdett felém, de én felálltam az ágyról. 

-Boby nézd, nem csinálhatom ezt! Nekem barátom van! 

-Láttam én azt a bizonyos "barátodat". Nem tudom kivel bánhat jobban. Veled vagy a kutyájával? 

-Ezt mire föl mondod?

-Arra föl, hogy én elfogadnálak a késéseiddel és a rossz szokásaiddal együtt is! Ő pedig egyszerűen csak meg akar változtatni téged! 

-Boby teljesen hülye vagy. Gondolt már át, miket beszélsz. Ismersz kb. 3 napja. Szinte semmit nem tudsz rólam, de te azt mondod, hogy elfogadnál. Ennek semmi értelme! 

-Nem is kell, hogy értelme legyen! Az igazán jó gondolatok is csak úgy hirtelen jutnak az ember eszébe nem? Akkor miért ne lehetne?! -állt fel már ő is az ágyról és mászkálni kezdett a szőnyegen. 

-Nekem.. most mennem kell! -és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem maradhattam tovább bent. Fogtam a cuccomat, elmentem a fürdőszobába, elkészültem és már indultam is. Korán volt még, vagyis inkább, korább volt mint ahogy indulni szoktam. Az iskolához odaértem 7:30-ra. Gondoltam Matt örülni fog, hogy most csak tíz percet késtem. De nem találtam ott. Matt majdnem egy év után az első alkalom. Ha beteg, akkor küldeni szokott egy sms-t, hogy aznap nem jön. De se sms, se Matt az ajtóban. Nem tudtam mit csinálni, bementem. Várni nem nagyon volt kedvem, szóval ez tűnt a legésszerűbbnek. Benyitottam az osztályomba, ahol érdekes dologgal találtam szemben magam. Minden szem rám szegeződött a teremben. Köpni, nyelni nem tudtam. Matt a helyén ül, ölében az egyik barátnőmmel Lisievel. 

-Ez mi akar lenni? -törtem ki 5 percnyi ácsorgás után.

-Nem bírod a pofára esést? Kerestem egy csajt, aki nem egy hisztis liba. Ráadásul nem is cigizik! -és ekkor döbbentem rá. Bobynak teljesen igaza volt. Mégis, hogy nem vettem észre, hogy a fiú akivel járok, ennyire bunkó? Ez abszurd. Mit sem törődve azzal, hogy mindjárt kezdődik a tanítás, kirohantam az iskolából és már be is ültem a kocsimba. Meggyújtottam egy cigit és vezettem haza. Úgy éreztem, ha változtatni akarok, akkor most kell lépnem! Leparkoltam a házunk előtt és felrohantam a szobámba. Ott viszont senkit nem találtam. Körbenéztem, benéztem a szobám minden zugába azzal a reménnyel hátha ott találom. Ám Boby nem volt sehol. Az asztalomon egy papírt és egy tollat találtam. Kezembe vettem, hogy megnézzem mi lehet az. Egy levél volt, méghozzá Bobytól. Azt tudtam, hogy néhány dolgot képes megfogni, de erre nem számítottam. A levélben ez állt: ...

2. rész - Sajnálom

-Segíteni?! Mégis miben? -kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-Nem tudok elmenni.
-Dehogynem! Ott az ajtó! Bár szerintem neked még arra sincs szükséged.
-Nem úgy! Hanem itt ragadtam. Nem tudok semmit tenni. Próbálkoztam már mindennel. Könyveket olvastam, ordítoztam, amint láthatod ezekkel kevés sikert értem el.
-Sajnálom, de azt hiszem rossz emberhez jöttél. Én nem tudok mit kezdeni azzal, hogy te itt vagy és mégsem vagy itt!
-Elison minden rendben? -hallatszott a kopogás az ajtón miközben anyu kiabált befelé.
-Igen persze! -feleltem neki vissza.
-Kérlek! Csak próbálj meg valahogy segíteni!
-Miért én? Miért nem kérsz meg mást rá? Annyi barátod volt, a családod, és rajtam kívül még több ezer ember mászkál New York utcáin.
-Megmutatom miért! -és már át is haladt az ajtón. Fogtam magam és utána eredtem. Amikor kiléptem az ajtón ő már rég a lépcső alja felé tartott le a konyhába, ahol a szüleim és a húgom tartózkodtak.
-Mit csinálsz te őrült! Ha meglátnak nagy bajba kerülök! -suttogtam neki, de mint aki nem is hallja csak sétált tovább.
-Én vagyok Boby Loran és halott vagyok! -ordibált a konyhában ahol a család már vacsorázott. A vér is megállt bennem egy pillanatra, de aztán más vonta el a figyelmem. Megfogtam a fiú karját és az előszobába ráncigáltam.
-Hogy-hogy nem hallottak meg? Nem is látnak? -képedtem teljesen el. Az előbbi kis játéka enyhén rám hozta a szívrohamot.
-Nem. Épp ezért vagyok most itt! Mindig azt a számot hallgatod a kocsidban. Ezért egyik este beültem, hogy hallgathassam. Valamiért a magnót nem sikerült bekapcsolnom, ezért inkább énekeltem a dalt.
-Your song?
-Pontosan. Nem is izgatott amikor beültél és elhajtottunk a kocsival. Úgy fogtam fel a dolgot mint valami egyszerű kiruccanást. Mentünk egy ideig és egyszer csak elkezdtél sikítozni. Amikor megálltál az út szélén átsétáltam az ajtón és néztem mi bajod lehet. Láttam, hogy a hátsó ülést bámulod. Pont ahol én ültem. Véletlen egybeesésnek tartottam, de nem hagyhattam annyiban. Kíváncsi voltam, hogy tényleg engem láttál-e vagy sem! Ezért jöttem veled teljesen el a házatokig, és a tükröt kihasználva tettem egy újabb próbát. Valami különleges van benned! Senki nem látott az egész városban!
-Különleges? Nem is ismerlek!
-Szerinted nekem holmi leány-álom az, hogy egy tök idegen lányt kell kérlelnem, hogy segítsen ki? Nem éppen, úgyhogy légyszíves ne hord annyira fent az orrod!
-Tudod mit? Nem érdekel! Megyek aludni és remélem többé nem látlak! -ezzel fel is mentem a szobámba. Megfordult a fejemben, hogy elég goromba lehettem hozzá, de ez akkor is nagyon furcsa! Bobyval eddigi életemben, ha beszéltem 2 szót akkor sokat mondok! Nem szokásom felsőbb évesekkel társalogni. Ráadásul... halott. Ez kész sokk. Mind egy is. Egy kis alvás majd rendet tesz a fejemben! Áthúztam a pizsimet és már be is feküdtem a pihe-puha ágyikómba.
Reggel érdekes kép fogadott. Boby az ágyamban fekszik és ha jól látom alszik. Úgy rémlik világosan megmondtam neki, hogy nem akarom többé látni. Most viszont nincs szívem felkelteni. Én és a lágy szívem. Egyszer bajt hozok saját magamra.
-Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik. -rossz szokásom, hogy magamban beszélek. Kicsit elmosolyodtam. Ekkor Boby mint valami energia bomba pattant ki az ágyból és üvöltözött:
-Jó reggelt New York! A Nap süt, a madarak csiripelnek és egy 17 éves lány belém van zúgva!
-Mi? Én? Te? Hogy? Várj. Te meg miről beszélsz? Honnan vetted ezt a marhaságot?
-Onnan, hogy kinéztem az ablakon. Ahhoz, hogy megállapítsam, süt-e a nap vagy nem, nem kell sok ész.
-A végére gondoltam! Dehogy vagyok én beléd esve!
-'Most, hogy jobban megnézem, elég aranyos amikor alszik' Bájvigyor a végére! Elison téged annyira könnyű becsapni! Nem tudtad, hogy a szellemek nem alszanak? -ült ki az arcára egy hatalmas gúnyos mosoly.
-Menj a fenébe! Nem kértem egy koloncot a nyakamra! -és magamra húztam a takarót. Azt reméltem, hogy mire a takaró eltűnik a fejemről, Boby is el fog menni. Nem így volt. Boby még mindig itt volt és az ágyamon foglalt helyet. 
-Ne haragudj. -mondta halkan. Szinte alig lehetett hallani.-Csak tudod, most ebben a helyzetben, az egyetlen társaságom te vagy. Se barátok, se család. Senki. 
-Nekem kéne bocsánatot kérnem. Elragadtattam magam. Bele sem tudok gondolni, hogy milyen lehet neked! Úgy döntöttem segítek!
-Tényleg megtennéd?
-Igen! Mégpedig ma suli után azonnal elmegyünk a könyvtárba és megnézünk minden ehhez kapcsolódó könyvet! Rendben? -vigyorogtam rá.
-Köszönöm! -mosolygott kedvesen.